Dóri bátorságpróbája, Lóci cinegéje

Ildi szombaton 4 kitűnő tanulóval a Nemzeti Nagy Cirkuszban járt (erről rövidesen lesz valami itt, reméljük), másnap pedig domaszéki lazulás várt a gyerekekre. Mivel Gréti a héten messze járt (vannak kitűnök, akiket a cirkusz kevésbé érdekel), a fő program Domaszéken Dóri kutyafóbiájának terápiás feldolgozása volt. A vezetőterapeuta, Réka és segítője Dr. Pepe egy félnapos tréningen átütősikert értek el a páciensüknél. Íme a bizonyíték:

Dr. Pepe a fülénél fogva tartja Buksit kordában
Réka, a terapeuta (balról), Dóri (jobbról) és Buksi (középen)

A hétvégén Lóci is kedvenc időtöltéseinek hódolt. Az egyik ilyen a zenehallgatás. Kényelmes testhelyzet a kanapén, fekve csípőre tett kezek, az enyhén felcsúszott póló alól kikandikáló pocak, azaz szellőztetés, és már indul is a dalolás (lehetőség szerint közönség nélkül, láthatóan az is megzavarta kicsit, amikor engem észrevett)
“Nád a házam teteje” a performer az Alma együttes és Lóránd

A veszprémi, a Dobosi, meg a Katika

Huh, nahát, bizony. Hol jártunk és mit kaptunk…

Ritkán jövök ki teljesen elvarázsolva egy koncertről, szombaton pedig így sikerült. Viva! Előtte a félnapos pihenő, hála a időjárásnak, sok-sok szundival az egyetemi koleszban sokat segített, hogy minden másodpercét ki tudjam élvezni Katie Melua koncertjének. Finom ráhangolódást jelentett az autóút, mely közben a legutóbbi Katie kollekció felét meghallgattuk Ildivel, illetve az esti kiruccanás az Óváros térre, ahol esővel áztattuk magunkat kívül, Dobosi boraival belül, és Szőke Nikoletta jazzkoncertjével lényegültünk át veszprémivé. A továbbiakban képes beszámoló… “A veszprémi, a Dobosi, meg a Katika” bővebben

Kerékpárutakat, de sürgősen!

Gyerkőcök oda Szentesen,
mi itthon gyermekmentesen,
Domaszékre egyenesen,
kerékpárral egy menetben.

Nem is lenne érdekes a történet, ha közben nem kerékpárutakra vetett volna bennünket a sors. Természetesen a mozgás öröméért keróztunk, de mindezen felül fontos élettapasztalattal lettünk gazdagabbak: haladni mindenütt jó, de legjobb, ahol lehet.
Domaszék, Ildi szülei csekély 11 km, meg az apró. Indulás után nem sokkal, a képen a 3. km előtti jobb kanyar után tértünk a Kálvária sgt. fekvőrendőr- szimulátorpályájára.

A szokásos, tizenX éve járdára rakott kerékpárutat (bah..) 10-20 méterenként szakítják meg a telkek/cégek kiállói, melyek közül csak egy van szintbe hozva a járdával, a többi az úttest szintjén, azaz 20 centivel a járda szintje alatt. Mivel kezdetben voltak a járdák, és csak utóbb merült fel a kerékpárosok létezése, a leleményes magyar úgy gondolta, hogy kiszedi a járdaszegélyt, majd 45 fokban lecsapva azokat, jó lesz az… Kétségtelenül eredményes volt a szándék, minden jóérzésű kerékpáros lelassít itt 15 km/h alá kerékpárfelnije és saját ülepe épsége érdekében.
A rövid lassítót követően egy szimplán az idő vasfoga által málasztott szakasz következett a két vasúti töltés között. Itt mondanám, hogy hasítottunk, de nem, mert a repedések, a kereszteződések és a buszmegálló rontották az összképet, meg persze a tempót.
A legdurvább élményt a repülőtér melletti ügyességi pályán kaptuk. Ha a pozitívumait kellene kiemelnem, akkor talán az ingyenessége jut eszembe először. Mások ugyanis fizetnek ezért az élményért, úgy nevezett kalandparkokban. Mi itt ugye haladni szerettünk volna. A fű le volt nyírva két oldalt, és szerencsére a kertészet se veszett el a részletekben, lenyírták a bringaútra benyúló fűöblöket, -szigetek. Néhány labdaméretű kivételével, amely túlságosan a kerékpárút közepén volt, és bójaként várta, hogy az arra karikázók kerülgessék őket. Gyerekkorom aszteroidakerülgetős Commodor-játékaihoz hasonlatosan “a pálya” egyre nehezedett. A fúlabdacsokat időnként a mögöttük megbúvó gyűrődések, vagy ezeknél is alattomosabb 10-20 centis mélyedések színezték. Mint minden jó számítógépes játékban itt is az “utolsó pálya” volt a legnehezebb, ahol az aszfalt négyzetméternyi felületen eltünedezett, a néhai kavicságyat kellett itt kerülgetni.
Túl a repülőtéren, meg a Maty-éren viszont sztrádára kerültünk. A tényleg tükörsima, klasszul alapozott és alátöltött bringaúton pár év elteltével sincsenek repedések. Vannak viszont, az egyszer már a blogon is megörökített elsőbbségadás kötelező táblák, természetesen következetlenül, nem minden dűlőnél helyeztek ki ilyet.  Dűlőirányú forgalom persze alig, így a  maradék 5 kilométeren már akár hátra is dőlhettünk, volna.. Ha a tervezők számítottak volna arra, hogy majdan az erre kerekezők az autópályához érve, az autósokhoz hasonlóan át akarnak kelni a sztráda felett. Persze lehet, hogy gondoltak rá, csak a kétszer 1 méter aszfaltcsík nagyon megnövelte volna a költségeket. Bár ez utóbbi elég valószínűtlen az egész beruházás méretéhez képest…
Bár, ha jobban meggondolom az is elég valószínűtlen,  amit leírtam.
Abba is hagyom.