Hónap: 2019 szeptember

Beküldve:

Vázlatok egy gerinckontroll margójáról

Ma Grétivel a klinikán múlattuk az időt. A fél éves gerinckontrollra mentünk. Természetesen minden rendben volt a vizsgálat során, előtte azonban várakoztunk, és ahogyan az lenni szokott, értelmes időtöltésre próbáltuk adni a fejünket. Mivel a Gutenberg-galaxis alkonyán papír nem volt nálunk, ámde digitális eszközökkel volt teli a hm…, zsebünk, ezért egy rajzoló programmal készítettünk portrékat a családtagokról. Gréti kettő, én három remekműért vagyok felelős. A művek természetesen semekkora művészeti élményt sem tartalmaznak, tehetségtelenségünk nyilvánvaló mindenki számára. Ám egyben az unalmas várakozás mementói is, hiszen soha nem születtek volna meg ezek a rajzok, ha nem a 36-os sorszámmal a kezünkben várjuk, hogy a 9.30-as időpontra hívjanak bennünket.

A művekért előre is elnézést kérünk. Három éven felüliek számára a nyugalom megzavarására alkalmasak. Egyébként aki azonosítani tudja a képen szereplő embereket, különleges jutalomban részesül. Majd.

Beküldve:

Kedvenc tantárgy? Gréti.

Szokásos reggeli indulás. Dóri már indulna, hogy első legyen a tanteremben. Ha lehet minden nap. Gréti pedig még aludna, s ha lehet, közelébe se menne az iskolának. A feszültség érezhető kettejük között. Apró mozdulatokkal, elejtett megjegyzésekkel mennek egymás idegeire. Pedig ha nekem ennyi problémám lenne…
Végül elindulunk. Dóri szokás szerint még a ház előtt átadja a táskáját. Aztán általában a kezemet fogva mi megyünk elől, csevegve. Ma nem, mert Dóri a rózsaszín tatyijával pár méterrel előttünk szökell. Lelkesen siet. Így Gréti kerül mellém, beszélgetésbe elegyedünk. A napszakhoz képest egész jól megy, Gréti is beszél. Sőt megnevettet, mert tragikomikus, ahogy érzi, kezeli az élet különböző helyzeteit.
Sok könyvet cipel ma, persze a táskáját nem adja át, amikor kérem. Épp ott tartunk milyennek az idei első benyomások, a tanárok…
 „Eddig melyik tantárgy tetszik…?” – szól az aktuális kérdésem.
Gréti 1-2 másodperces gondolkodás után: „Természetismeret.”
„Miért?” – Próbálkozom felcsillanó szemekkel.
„Hát mert egyedül ülök a padban” – mondja tök komoly arccal. Ránézek, „mi vaaan”, aztán elnevetjük, de nem tudom ezen sírjak vagy nevessek. Egy biztos imádom ezt a gyereket. Lesz még dolgunk vele.