„Fantasztikus” ötleteim egyike, kétségkívül vidám családi kirándulás, ami csoportos véradásba torkollik egy tanösvényen. Jelentem: túléltük, a jövő évi halászlaki szúnyogpopuláció túlélését biztosítottuk. A csapkodós, véres horrort végső soron pici vonatozás, és egy tetszőleges Jancsó film valamint az Üvegtigris hangulatát megidéző, mindazonáltal remek Harcsa büfés déli ücsizés színezte.
Ha egy-egy strapás hét után érzünk magunkban erőt, akkor egy hirtelen ötlettől, pl. a sült hal által okozott hastáji örömöktől, vezérelve váratlanul felszoktunk néha kerekedni. Így keveredtünk a múlt hét végén Mártélyra. Aztán a többi már jött magától. KÉPEK ITT!
Az ígéretekkel ellentétben szép idő volt ma. Mi mást tehettünk volna, családilag áldoztunk egyet a „panem et circenses” oltárán.
A hídivásár évek óta (el)kerülendő program volt számunkra. Ma mégis neki rugaszkodtunk három gyerkőccel. A Tisza parton a pletykákkal ellentétben az új sétányt nem adták át, jól kiszúrtak velünk. Ákos szobrához a zarándoklatot így kihagytuk, nem mintha előzőleg programlistába tettük volna. A nap sütött, meleg volt. A szél (már ahol) fújt, hideg volt. A tömeg hömpölygött, nem lehetett odaférni, nem lehetett haladni. Az árusok portékái szépek voltak, és teljesen haszontalanok. Meséljek még róla? 🙂
Grétinek mondtam olyat is, hogy jól nézzen szét, mert legközelebb lehet csak akkor jövünk majd, mikor neki lesz gyermeke. 🙂
A gyerekek a fentiektől függetlenül persze jól érezték magukat, s nyilván ez számít. A feelingre rásegített a házi limonádé, a főtt kukorica és a tavaszi nyalóka.
Az utolsó két napon nem sok fontos történt. Nem is terveztünk nagyobb kimozdulásokat, de némileg beleszólt az is a történetbe, hogy Dóri többször is egész komolyan belázasodott.
12. nap – Geocashing, Festetics-kilátó, pihenés
Eredetileg nem is terveztünk kimozdulást erre a napra. Gréti azonban nagyon rá volt mozdulva a kerékpáros napra beígért kincskeresésnek. Dórinak délelőtt nem volt láza egyáltalán (más tünete meg azóta sem), így Ildi megkereste három közeli geoláda koordinátáját és indultunk is. A cél a Gyenesdiás feletti Nagymező és a Festetics- kilátó volt. A terep ismerős volt, három éve már jártunk ott bicajjal. Útközben Vonyarcon bazároztunk egyet, hogy ne menjünk üres kézzel a geoládákhoz. Én azt hiszem a kezdet kezdetén sem voltam túl lelkes a geocashinggel kapcsolatban, de amit tapasztaltunk sem erősítette meg, hogy ezt a jövőben komolyan foglalkoztatni fog. A három becélzott ládából egyet találtunk meg azt is ocsmány állapotban. Ráadásul ezt is egy kisebb kőbánya tetejére tudták telepíteni, ahová Gréti csak egy darabon tudott követni, és ahol a jó ideig pár méter/perc sebességgel tudtam keresgélni a sűrű bozótos miatt. A láda, mint említettem ronda állapotban volt. Gondolom a méteres hóban olvadáskor belefolyt víznek hála a benne lévő tájékoztató szétrohadt és az alján pár kanálnyi mohás-vízes elegyben úszkált. A másik két ládát meg sem találtuk. A helyi erdész szerint lehet meg sincsenek már – valamelyik agyas túrázó trombitának nézte és megfújhatta. Persze előtte ezeket is kerestük, nem keveset. A kilátó persze szép volt és jól éreztük magunkat. Mondjuk Gréti láthatóan jobban érezte volna magát, ha találunk valamit. Neki nagyon bejött ez a kincskeresős történet.
Dóri délután belázasodott, így apróbb kitérővel hazafelé vettük az irányt. A lányok kacsát etettek, én csobbantam. (Gréti a vasárnapi fürdés után már nem akart olyan lelkesen fürdeni az 5-6 fokot is visszahűlő Balatonban.) Erről majd képek is lesznek.
13. nap – Hazatérés Este bepakoltunk a holmink nagy részét. Reggel én még úsztam egyet amíg a lányok ébredeztek. Aztán viszonylag gyorsan el is jöttünk a kempingből. Gyors TESCO-zás és reggeli Keszthelyen, majd Balatonszárszó felé vettük az irányt Aniékat keresve. A déli part beépítettsége miatt lassan haladtunk, majdnem délre értünk oda. Aniék a strandon vártak bennünket. Gréti röviden strandolt egyet Rékával, majd elkísértük a Kaszás családot a szálláshelyükre is, a gyermektáborba. Ildi járt itt még 10 éves korában és nagyon kíváncsi volt: mi, mennyit változott…
Majdnem két óra volt amikor a hazaútnak nekivágtunk. A 4-5 órás útból 6-ot csináltunk törzshelyünk, a Paradicsom csárda és nem várt GPS koordináció problémák miatt. Este 8-kor már igen lelkesen nyitottunk be otthonunkba. Kellemes 30 fok várt bennünket, de ez sem zavart. Hoztunk magunkkal egy kisebb hidegfrontot és hát igaz a régi mondás: „mindenütt jó, de legjobb… „.
Még ma elkezdem a képeket albumba rendezni. Van kb. 500 képünk, igyekszem 1-2 napon belül felrakni őket…
Itt, Vonyarcvashegyen blogot írni? Nos, az némileg felér egy harakirivel. A lustaság persze itt is fontos szerepet játszik abban, hogy ismét négy nap eseményeit kelljen egyszerre rögzíteni, ám a hely enyhén szólva sem ideális. Az ágyban 45 fokban ülök (vagy fekszem, ha úgy tetszik). A jobb combomon felpolcolva a notebook. A lámpák annyira gyengék, hogy a két szobalámpa mellé megkértem Ildit: a fejem fölé a polcra hozza át a gyerkőcök olvasólámpáját, hogy legalább nyomokban lássam a billentyűzetet. Persze, mintha mindez nem lenne elég, a mobilnetem is lassú. Itt a Szent Mihály domb lábánál nincs 3G, a GSM meg ugye enyhén szólva nem egy Overdose…
8. nap – Irány Vonyarc! Az egyenes át: Káli-medence, Tapolca, TESCO és a Szent Domonkos, a csúcs
A címben gyakorlatilag mindent leírtam. Pokoli meleg nap végén érkeztünk meg a vonyarcvashegyi Park Campingbe. Sok szép látnivaló akadt útközben (kővágóörsi és szentbékkálai kőtenger stb.), ám a meleg és a fáradtság rányomta a bélyegét a napra. A nap fénypontja a Várvölgyben található Szent Domonkos Étterem volt, ahol a vendéglő nevét viselő két személyes tál kárpótolt bennünket az addigi viszontagságokért. Jellemző módon Dódi alvása és a határozatlanságunk komoly autós kerülőkbe vitt bennünket. Egy nap alatt kétszer autóztunk keresztül Tapolcán. Egyszer a hasunk miatt az étterembe menet. Másodszor a hasunk miatt a TESCO-ba menet. 🙂 Szintén a Vonyarcra vezető kerülő része volt, hogy Kisapátin keresztül most a másik oldaláról és kicsit közelebbről szemlélhettük meg a vulkanikus borászat szentélyét, a Szent-György hegyet. Szép volt, erőnk viszont már nem volt, hogy koradélután benézzünk a karnyújtásnyira lévő pincék valamelyikébe.
Szóval pokoli meleg nap végén (? 15.45-kor) és elcsigázva érkeztünk a szállásra. Mit mondjak, jól esett a csobbanni a Balatonban!
9. nap – Rekreációs és relaxációs nap a kempingben
A cél is ez volt, az előző nap csak rásegített az elhatározásra. Képünk nem is nagyon van erről a napról. Egyedül a faluba rongyoltunk be felmérni a terepet (bicaj), meg péksütiért és egy receptet beváltani. (Horror következik: a kimerülő készleteink okán nézelődtem egy zöldség-gyümölcsösnél. Egységes áron láttam egyébként szép gyümölcsöket: barackot, almát stb… Ami a dolog ijesztő része volt: a 690 Ft/kg-os ár.) Vásárlás után egész nap a parton, vagy a házban hesszeltünk… Ránkfért!
10. nap – A hideg front itt tényleg hideg!
Sok kép és mondanivaló ehhez a naphoz nincs. Este széllel indult a móka, eleinte tetszett a dolog. Aztán az éjszaka folyamán kitört a ribillió. Félelmetesnek ugyan nem mondanám, de meglepő volt ahogy a szél és a viharfelhők ostromolták a környéket. Reggel a kemping kisboltjába menet kiugrottam a partra. Bár ne tettem volna. A hátam mögül erős lökésekkel fújt a szél, majd mikor az úszómester emelvényén fotózva álltam, egyszer csak jött egy még az addigiaknál is erősebb lökés. És HUSS a kedvenc sapkám már 10 méterrel odább landolt. Mentem volna utána, a probléma csak az volt, hogy elfelejtettem hogyan kell vízen járni, az úszáshoz meg az időjárás és ruházatbeli hiányosságok okán sem voltak adottak a feltételek. Így jártam… A nap pedig szépen eltelt a faházban, vagy ahogy Gréti hívja „a bódéban.” Dodó nagyokat aludt, Gréti mesenézési rekordot döntött. Pihentünk.
11. nap – Bicajtúra! Ha az alföldi gyerekek megindulnak…
Ha az alföldi gyerekek megindulnak, elég ritkán találkoznak ennyi kanyarral. Ráadásul a népsűrűség és a beépítettség sem olyan megtévesztő felénk, mint itt. Talán ennek is köszönhető, hogy az eredetileg kitűzött célunkon, Keszthelyen némileg túltekertünk. Pedig elég gyakran meg is álltunk Dóri miatt. Dodó hihetetlen fegyelmezetten már a sokadik ”előszörjét” teljesítette a nyaralás alatt. (Először: hajózott, vonatozott, hegyet mászott, fürdött a Balatonban és végül ült bicajon) Épp az egyik megállás során, amikor a padon ülő lányokat fotóztam néhány méterrel távolabbról, tűnt fel a háttérben egy felirat, mely a visszaút lehetőségeiről tájékoztatott. A probléma ezzel csak annyi volt, hogy míg Tihany érthető okokból hatvanegynéhány kilométerre tényleg mögöttünk kellett, hogy legyen, addig a táblán látható: „Keszthely 1 km” felirat igen csak meglepett. Eljöttünk Keszthely mellett és észre sem vettük. Na mindegy, a napunk ettől függetlenül igen szépre sikeredett. Megnéztük a belvárost, a kastélykertben egy szépet heppáztunk, majd megebédeltünk egy elfogadható minőségű önkiszolgáló étteremben. Sajnos ekkor azonban észrevettük, hogy Dóri lázas. Programváltozás: kilátó és geocaching törölve, nyomás haza a kempingbe. Dóri az első adag panadoltól jobban lett, de azóta is megfigyelés alatt áll. Mi, Grétivel strandoltunk és horgásztunk is egy kicsit a nap hátralévő részében. Kb. ennyi a mai napról elég is. A lényeg úgy is látszik majd a képeken…
Legközelebb már otthonról írok az utolsó két napról. Holnap elvileg pihi, strand és persze Dóri gyógyítása a program. Utána indulunk haza, elvileg a déli parton, hogy találkozzunk a Kaszás családdal. A helyet és a programot épp most keresi Ildi…
Amíg friss az emlék, addig igyekszem szövegesen leírni mi is történt a régóta várt nyaralás alatt.
A képeket a számuk és méretük miatt mobilneten nem igazán fogom tudni feltölteni, de igyekszem azért egyet-egyet csatolni minden napról. Ez az első bejegyzés gyakorlatilag az 5. napon született. Részben lustaságból, részben mert Szentantalfán még a térerő is szabadságon van időnként, így nem hogy netezni, még telefonálni sem lehetett olykor…
Szóval, két év kihagyás után célpont: újra a Balaton. Ahová mindig szívesen visszatérünk, mert bármi is a program a hatás egyértelmű: totális kikapcsolódás.
1. nap – Veszprém, Szentantalfa
7 óra körül, Szentesről indulva vágtunk neki a nyaralásnak. Dodó szinte végigaludta az utat. Egy kávézós pihenőt beiktatva, 11-kor frissen és üdén már az állatkertnél csekkoltunk. Szükség is volt az erőre, mert a Veszprémi állatkert szép szintkülönbségekkel, a legtöbb helyen akadálymentesítés nélkül, az újonnan kiépült részein pedig árnyék nélkül várja a vendégeket. Ahol árnyék volt, ott viszont nem feltétlenül várt bennünket izgalmas látnivaló. A nagymacskák az állatkert régi részén viszonylag nagy területen élnek, ám az említett szintkülönbség miatt babakocsival nem volt igazán körbe járható és belátható a helyük. A barnamedve például szintén egy 40-60 fokos emelkedőn kapott helyet. Mivel szerencsétlennek melege volt és az egyetlen zsebkendőnyi árnyékos területen heverészett, így igazából 5 méterrel a fejünk felett alig látszott néhány testrésze. Az igazán gyerekbarát rész a madárketrecek környéke volt. Ott Dóri és Gréti is közelről bámészkodhatott. Volt izgalom rendesen, Dodi önfeledten mutogatta nekünk a különböző érdekességeket… ÉS persze néhányszor az engedélyezettnél közelebbről is szemügyre szerette volna venni az állatkákat.
A 2008 és 2010 között EU-s támogatásból épített rész tényleg nagyon szép volt. Nekem talán az orrszarvúk és a majomház tetszettek a legjobban. Érdekes volt szemrevételezni – gyakorlatilag karnyújtásnyiról – egy üvegfal mögött heverésző csimpánzt, aki egy főemlőshöz méltón meglehetősen lesajnáló mimikával vette tudomásul a körülötte folyamatosan sürgölődő embereket. Az orrszarvúakat pár méterről láthattuk. Megdöbbentő volt a méretük és a belőlük áradó erő, nyugalom. Az állatkerti kirándulás végén a zsiráfházban egy remek összefoglalót írtak a szavanna állatairól. Persze hallottunk már többször az ember évszázados pusztításairól, a napjainkban is működő orvadászat ésszerűtlen kegyetlenségéről, de döbbenetes és elszomorító volt szembesülni a kiplakátolt számszerű adatokkal: mennyi elefánt, orrszarvú él már csak az eredeti élőhelyén…
A meleg és valószínűleg a „jólvaneztláttukishaladjunktovább…” kislányom pörgős tempója miatt is 3 óra alatt kivégeztük az állatkertet. Dóri szinte elalélt a hőségben. A Berti melletti gyors felfrissülés után, lényegében a teljes női szakasz leszavazta a történelmi sétát Veszprém belvárosában, tehát irány a Balaton: Tihany, szabad strand. Dodó persze idejét érezte egy apróbb szunyának, így végül az egész félszigetet körbeautózása után csobbantunk a Balatonban. Gréti-halacska lelkesedése már meg sem lepett bennünket, igazából Doci reakciójára voltunk kíváncsiak. A vízből a Kőrös-torokhoz hasonlóan csak a reszketés tudta kiűzni, akkor is csak hangos méltatlankodás közepette, mert Ildivel nem engedélyeztünk hosszabb fürdőt. (Vasárnapra Dóri teljesen megszokta a vizet. Én 15-20 perc fürdőzés után sem láttam rajta kihűlés jeleit, igaz a Balaton ekkora már állítólag 27 fokos lett.)
Fürdés után kissé már lemerülve estünk be Szentantalfára. Pista bácsi már várt bennünket, három teljes éjszakára miénk lett a kulcsosház. A körülmények kissé spártaiak (potyogtatós falusi wc stb.), de annál hangulatosabb a Szentantalfa szívében lévő porta, melyre 1810 körül építették a mai ház alapját és falait. Sokat amúgy sem terveztünk időzni a szálláson, alváshoz pedig kivételesen ideális a vastag sziklafalú, állandó hűst nyújtó épület. Gréti és Dóri ennek örömére csekély 11 órákat szunyáltak itt. Csütörtökön érkezés után azonnal birtokba vettük a területet. Ez igazából abból állt, hogy a Szentesen beszerzett harci szereléssel felfegyverkeztünk és mindenki kijelölte a „maga területét”… Így aztán egy szolid vízipisztoly háborúval ért véget az első napunk.
2. nap – Zánka, strand
Ez egy roppant egyszerű és rövid bejegyzés lesz, mert mi meglepő dolog történhet egy strandon, ahol a program: napozás, fürdés, napozás, fürdés és esetleg még egy kis fürdés napozással… Nem is történt semmi különös. Régóta járunk ide (Zánka község strandjára) mégis kellemes meglepetésben volt részünk már a bejáratnál. Az egy dolog, hogy Grétiért még mindig nem kellett kedvezményes belépőt sem váltani, de a felnőtt belépő is inflációval, válsággal együtt is még mindig csak 450 Ft-ba kerül. És ezért mennyi mindent kap az ember. Homokozó, játszótér, legalább 200 méter hosszú strand, méteres vízmagassággal a partnál, a legtöbb helyen az iszaptól megtisztított kavicsos, homokos aljzattal. Új fejlesztés: egy apró öblöcske, amit a partba vájtak és feltöltötték homokkal a kisgyerekeknek… Persze lehet vízibiciklit bérelni és egy sor parti büfé várja a vizeskedéstől kiéhezett tömegeket. Szerintem egészen jó minőségű ételekkel, és utólag (most, hogy egy-két csárdát és éttermet is felderítettünk) azt mondom relatíve elfogadható árakkal (egy ezres a menü, vagy egy babgulyás).
Na, szóval mi is jól éreztük magunkat. Dodó vízhez szoktatása tökéletesen haladt. Gréti pedig a sellő módjára siklik az úszógumijával. A lábtempója egészen korrekt, amikor figyel rá. Az azért látszik, hogy lesz dolga vele az úszástanuláskor az edzőnek, mert nem szereti a vízbe tenni a fejét és hajlamos elbohóckodni a dolgokat. Van úszószemüvege is, így továbbiakban arra gyúrunk, hogy ne csak a víz felett úszkáljon fél órákat.
3. nap – Zádor vár és a gasztrotúra
Szentantalfától semmi sincs messze. Most nem kezdem el sorolni a környékbeli látnivalókat, mert rámenne az estém. Az alapkoncepciót (amit eddig nem is írtam): egy nap strandos pihenős nap, majd egy nap bármi vízmentes program könnyen fogjuk teljesíteni. A bőség zavara azonban valójában minden reggel láthatóan meg fogja nehezíteni a programválasztásunkat.
Szombat reggel végül egy fehér folt felderítése mellett döntöttünk. A térkép szerint jobbra tőlünk, Dörgicsén túl található Vászoly és Pécsely. Utóbbi már a Tihanyi-félszigettől észak-északnyugatra csak pár kilométeres távolságban. Még sem kellett 15-20 km többet autózni, hogy egy újabb gyönyörű helyére leljünk a Balaton felvidéknek. Már útközben megállapítottuk Ildivel, hogy remek bringaútvonalak vannak arra és a jövőben mindenképpen el kell még ide jönnünk.
A Zádor vár volt az aznapi célunk. Eredetileg többet is terveztünk aznapra, ám akkor még nem tudtuk, nem is mérlegeltük, hogy igen meleg lesz aznap. Azt sem mérlegeltük különösebben, hogy a túra közben Dodót végig kézben kell cipelni. Tudtuk, hogy így lesz, de mi az nekünk, felváltva megoldjuk. Így is lett! Igaz, a 4 km oda-vissza úgy kiszívta az erőnket, hogy gyakorlatilag semmi másra nem maradt erőnk, minthogy keressünk egy csárdát GPS-szel.
A túráról nem írok sokat, mert lesznek róla képek. Csodálatos, szinte meseszerű látvány volt a soha el nem készült, erdő borította vár a dombtetőn, a vár alatt eredő hűsvizű forrás, és az úton tömegével felröppenő, a nedves földön szomjazva rajzó pillangók.
Utána viszont kitikkadtunk. Még a továbbiakról tanakodtunk, az autó hűvösében visszaevickéltünk Vászolyig. Itt jött a megváltó gondolat: kocsma. A hűvös üdítő és a szóda segített a gondolkodásban is. Letettünk a további túra lehetőségéről, majd egy hirtelen balkanyarral elindultunk a Balaton irányába, a további 2 km-re lévő Laci pince csárdába. Ami akkor még nem állt össze, hogy egy olyan helyre tévedünk, ahol pár éve már vendégeskedtünk nem is akármilyen élménnyel. Most is fantasztikus finomságokat ettünk. A két személyes haltálunkon volt sült ponty, sörtésztában forgatott fogas és egészben sült pisztráng is. ÉS JAJ, kóstoltam egy aszófői chardonnayt hozzá, ami egészen kitűnő választásnak bizonyult. Sajnos nem sikerült megjegyeznem melyik pincészet bora volt. 🙁 Ráadásul ezt a jól megérdemelt és fenséges ebédet az Öreg-hegy déli lankáin a Balaton és a Tihanyi-félsziget hátterében sikerült abszolválni. Hm, tudunk élni. 🙂
Hazaúton Dörgicsét még felderítettük. Azonosítottam a romtemplomot és a domboldalt, ahol egy régi extrémtúrán néhányan álomba italozták magukat… Még a zánkai strandon szereztem egy címet, a Dörgicsei Borházét. A felderítés része volt, hogy beugrottam pár percre hozzájuk is. A helyiekre jellemző módon nem úsztam meg egy nyelet kóstoló nélkül. Egy csodás savignon blanc-t kóstoltam, majd vettem is belőle két palackkal, a minőségéhez képest meglepően olcsó áron. (Ildi most altatja éppen a pockokat, ha kijön szerintem az egyik üveg nyakát el is vágjuk, s a következő bejegyzésben megemlékezünk mi volt a hatás.)
Hazaúton a lányok szundikáltak egy kicsit, így a napot szentantalfai sétával fejeztük be.
4. nap – Költözés, Zánka, strand
Eljött a búcsú ideje Szentantalfától. Bár a körülmények kissé rusztikusak voltak, mindig egy kicsit szomorú otthagyni a kulcsosházat. Nem írom most le a terjedelme miatt, de a lényege a dolognak a hely szelleme…
Nem akartam sokáig húzni a búcsút, már reggel indultunk le Zánkára az új szállásunkra. A kellemes csapongó hangulatunk ismét közbeszólt. Jobbra néztünk és ott volt a Hegyestű. egy jobbkanyar és már ott is voltunk. Gréti egyáltalán nem emlékezett rá, igaz az előtte napi Zádor váras túra után nem is akarta megismerni ezt a helyet. A kezdeti nyűglődéséből aztán egy remek élménye kerekedett. Érdeklődve nézte a különböző színű környékbeli homokköveket, vagy épp a mészköveket, benne az állati maradványokkal. Biztos nem sok maradt meg neki az amúgy sem igazán egzakt előadásomból, de láttam rácsodálkozást és az érdeklődést a szemeiben. Ami ugye nem egy rossz eredmény.
Miután elfoglaltuk az egyébként szép és Dodó örömére kutyival is felszerelt szállásunkat, ismét gurultunk a strandra, ahol jött a már szokásos menetrend szerint jött a napozós-fürdőzős program.
Ennyi az első rész, a szentantalfai szessön.
A zánkai napokról, a továbbiakról és a kiflikről pár nap múlva írok. Persze csak, ha nem leszek ”fáradt”. 🙂
Nem álltunk meg a vidámpark óta, csak győzött a lustaság. Most viszont pótolom az elmaradt feljegyzéseket.
Szentes, Kőröstorok
Családlátogatással egybekötve voltunk a Kőröstoroknál is. Ekkor derült ki igazán, hogy a kislányaink vízipockok. Azaz nem. Grétiről már tudtuk, Dóriról legfeljebb sejtettük. Most viszont eljött a bizonyosság ideje, már ami Dodót illeti. Kemény méltatlankodások közepette tudtam csak kiszedni a szederjes ajkú lányokat a vízből. Amint a mellékelt ábra is mutatja Dóri még vissza is szökött volna…
A tavaly is voltunk, tehát idén már hagyományteremtő célzattal indult neki a Kőrösy Média csapata Mártélynak. Heten vágtunk neki kerékpárral, Ildiék és még néhányan autóval követtek bennünket. Remek szórakozás volt. Az elmaradhatatlan csónakázás mellett idén fürdöttünk is. Mondjuk főként a vízi pockok (Gréti és Dóri) miatt öltöztem át, de megérte. Míg a Tisza és a Balaton 22-24 fokos mostanság, addig a holtág vize nagyságrendekkel melegebb volt. Legalábbis a tetején, mert amikor bentebb araszoltam éreztem, hogy a felszíntől 1,5-2 méterrel lejjebb már sarkvidéki áramlatok csapják meg habtestemet. A nap egyik fénypontja volt, hogy a halsütőnél finom sült keszeget, süllőt és kecsegét ettünk. Lassan törzsvendégek leszünk a mártélyi halsütőnél, de nem véletlenül. Értik a dolgukat és nem ökör áron adják a vízgyümölcsét. (270 Ft/10dkg keszeg, a kecsege és a süllő 500 Ft/10dkg) A nap gyorsan eltelt, hazatekertünk. Volt darázscsípés és defekt is, de megoldottuk.
Végül következzék a hét, azaz az elmúlt két hét fő híre: Dodó elkezdett önállóan járni. Íme a bizonyíték:
Utóirat egy Gréti aranyköpés (2 perce történt)
Az utcáról szirénaszó. Gégé ugrik, hogy kinézzen. Majd felénk fordulva kommentálja mit látott: – Anya! Valami bűntudat történt, mert ez egy rendőrautó volt. 🙂