Ma reggel a reggeli zuhanyzás előtt óvatlanul a testsúlyom mérlegelésébe kezdtem. Óvatlanul, mert Dóri kézmosás után a felakasztott törölközők alól figyelt. Majd kérdezett:
– Hány kiló vagy apa? (Nem mintha bármi sejtése lenne mi az a kg…)
– 84…
– Az elég sok lesz. – Vetette fel Dóri.
Hirtelen elgondolkodtam mit lehet erre mondani. Némi hatásszünet után kaptam magam össze annyira, hogy visszakérdezzek:
– Honnan tudod te ezt ilyen jól?
– Hát megálmodtam… – Vágta rá Dodó gondolkodás nélkül, miközben kimasírozott a fürdőszobából.
Augusztus 7-én visszamentünk a Balatonra, mert ugye miért ne… Gréti, Dóri természetesen bárminemű csavargást azonnal támogat, Ildit és engem pedig a paloznaki jazzfesztivál motivált, ahol augusztus 8-án fellépett a Mezzoforte.
Ami a képekről nem derül ki igazán… Nagyon jó időnk volt ezúttal is, hiába egyszerűen tudunk időzíteni. A terv: „a totális strandolás” szinte teljes egészében megvalósult. A vasárnap kivételével minden nap voltunk vízparton, Gréti legfőbb örömére. Dóri korábban csak percekre tudott bejönni a 24-25 fokos vízbe. Hétfőre megszokta a hűs közeget és önfeledten halacskázott, míg a lila és vacogó szája miatt ki nem raktuk a partra. A végén már hajtani is sikerült magát az új háromrekeszes úszógumijában. Ez külön élmény volt számára… 🙂
Tapolcára a Tóparti Étterembe végül úgy keveredtünk, hogy egyrészt be akartunk vásárolni (TESCO), másrészt a szombatra kinézett köveskáli Kővirágban már nem volt hely. Ez a kis kitérő végül nagyon jól sikeredett a tóparti séta, a gyulakeszi gólyák miatt is. Az étel élményszámba ment. Az általam gyakran választott sertés szűzérmék ezúttal baconbe csavarva egy titokzatos mártással és tócsnival kerültek tálalásra. Nos, a 10-es listámon rögtön előre vetődött ez az elkészítési mód. A Kővirágba végül másnap voltunk. Ott az ételek egészen különleges kínálata és minősége mellett a borválasztékot tudnám kiemelni. Ildi kritikájának engedve azt viszont tényleg meg kell jegyeznem, hogy este 6-kor, teltház idején a kiszolgálás tényleg lassú volt. Kevés volt a négy pincér, pedig nem lógatták a lábukat. A környezet sem volt egészen tökéletes. A hely látható felkapottságához képest a zúzott köves, helyenként kövezett udvar árnyékolása sem volt tökéletesen, és a szellőzés sem volt igazán megoldva. (Láttunk már néhány helyen, utóbb hazafelé kedvenc Paradicsom csárdánkban nagy teljesítményű ventillátorokat éttermi bevetésben.) Az étel ettől függetlenül kifogástalan volt. Az én mangalicapörköltem galuskával tökéletes, amit a Csobánkai Bormanufaktúra kurucvére emelt komoly gasztronómiai élménnyé.
Paloznak. Jazzpiknik. Az idei koncertdömping (Gabriel, Kispál, Melua, Laurie) után egészen az utolsó pillanatig húztuk a döntést. A Mezzoforte önmagában csábító volt. Eddigi élményeim alapján a világ egyik legjobb livebandjének tartom őket, Jóhann Asmundsson pedig egy félisten. Legutóbb 2006-ban volt szerencsénk látni őket Szegeden. Ez az élmény Ildinek is meghatározó volt, így aztán nagyon neki sem kellett győzködnie magát, hogy elmenjünk. Végül kétségtelenül remek ráérzés volt ide elmenni. A Mezzoforte zsenialitásán túl a helyszín, a dekoráció, a légkör, a kiszolgálás, s nem utolsó sorban a kóstolt borok minősége nagyon emelkedetté tették a hangulatot. Az ételeket, italokat nem mondanám olcsónak, de mivel egy jazzfesztivál közönsége eleve adott (…) nagyon elszálltnak sem gondolom az árakat. Remélem a jövőben drágább sem lesz, ahogy nő a hely népszerűsége…
A Mezzoforte amennyire ki tudtam venni a gyéren érkező hírekből érdekes korszakában van éppen. Az új (2012-es) albumra visszatért az egyik alapító, Fridrik Karlsson gitáros. Meglepő módon azonban a hazánkba érkező szűkebb felállásban, az öt zenésszel érkező csapatban ő nem volt benne. (Plusz adalék, hogy a Mezzoforte honlapjára ez a kis magyar kitérő fel sem került.) Bruno Mueller viszont meg kell hagyni remekül pótolta őt. Sebastian Studnitsky szaxofonossal egészült ki a megszokott Briem, Gunnarson, Asmundsson trió. Mit mondjak, fantasztikus hangulat volt. Ülve kezdtünk, aztán felálltunk egy kis táncikálós imbolygásra, majd előrébb-hátrébb mentünk a hangzás és a hangerő miatt. Végül mikor Ildi elfáradt és leült, előretörtem és megkaptam a kedvenc EG Bluesomat, így aztán meg volt a katarzis… Köszönet Mezzoforte! Köszönet Homola Pincészet! 🙂
Stílusosan indul újra a blogolás, mert az utolsó bejegyzés és mostani híradás is Mártéllyal kapcsolatos. A Mészáros-Press jelenti: Holnap ismét Mártélyon pihentetünk. A Kőrösy médiás fiatalokkal és kollégákkal áttekerészünk, s persze a jóból a lányok sem maradhatnak ki. Igen, valószínűleg sült halat is eszünk. Ennyi volt a hír… 🙂
Valójában persze – ha már blogébresztés – nem csak erről fogok írni, hanem röviden igyekszem összefoglalni azt is, mi történt az elmúlt, bő, három hónapban. Igazság szerint legalább 10 bejegyzésre való kép és videó van, de itt most az idő és a terjedelem miatt csak egy rövid, képes összefoglalóra szorítkozom. A szabály: egy esemény, egy kép, csak röviden, naplószerűen. (Bővebben majd a retrospektív blokkban úgyis felidézzük amit érdemes.) Így is szép kis lista lesz ez én már látom. Vigyázat, akkor most elkezdem!
Az utolsó két napon nem sok fontos történt. Nem is terveztünk nagyobb kimozdulásokat, de némileg beleszólt az is a történetbe, hogy Dóri többször is egész komolyan belázasodott.
12. nap – Geocashing, Festetics-kilátó, pihenés
Eredetileg nem is terveztünk kimozdulást erre a napra. Gréti azonban nagyon rá volt mozdulva a kerékpáros napra beígért kincskeresésnek. Dórinak délelőtt nem volt láza egyáltalán (más tünete meg azóta sem), így Ildi megkereste három közeli geoláda koordinátáját és indultunk is. A cél a Gyenesdiás feletti Nagymező és a Festetics- kilátó volt. A terep ismerős volt, három éve már jártunk ott bicajjal. Útközben Vonyarcon bazároztunk egyet, hogy ne menjünk üres kézzel a geoládákhoz. Én azt hiszem a kezdet kezdetén sem voltam túl lelkes a geocashinggel kapcsolatban, de amit tapasztaltunk sem erősítette meg, hogy ezt a jövőben komolyan foglalkoztatni fog. A három becélzott ládából egyet találtunk meg azt is ocsmány állapotban. Ráadásul ezt is egy kisebb kőbánya tetejére tudták telepíteni, ahová Gréti csak egy darabon tudott követni, és ahol a jó ideig pár méter/perc sebességgel tudtam keresgélni a sűrű bozótos miatt. A láda, mint említettem ronda állapotban volt. Gondolom a méteres hóban olvadáskor belefolyt víznek hála a benne lévő tájékoztató szétrohadt és az alján pár kanálnyi mohás-vízes elegyben úszkált. A másik két ládát meg sem találtuk. A helyi erdész szerint lehet meg sincsenek már – valamelyik agyas túrázó trombitának nézte és megfújhatta. Persze előtte ezeket is kerestük, nem keveset. A kilátó persze szép volt és jól éreztük magunkat. Mondjuk Gréti láthatóan jobban érezte volna magát, ha találunk valamit. Neki nagyon bejött ez a kincskeresős történet.
Dóri délután belázasodott, így apróbb kitérővel hazafelé vettük az irányt. A lányok kacsát etettek, én csobbantam. (Gréti a vasárnapi fürdés után már nem akart olyan lelkesen fürdeni az 5-6 fokot is visszahűlő Balatonban.) Erről majd képek is lesznek.
13. nap – Hazatérés Este bepakoltunk a holmink nagy részét. Reggel én még úsztam egyet amíg a lányok ébredeztek. Aztán viszonylag gyorsan el is jöttünk a kempingből. Gyors TESCO-zás és reggeli Keszthelyen, majd Balatonszárszó felé vettük az irányt Aniékat keresve. A déli part beépítettsége miatt lassan haladtunk, majdnem délre értünk oda. Aniék a strandon vártak bennünket. Gréti röviden strandolt egyet Rékával, majd elkísértük a Kaszás családot a szálláshelyükre is, a gyermektáborba. Ildi járt itt még 10 éves korában és nagyon kíváncsi volt: mi, mennyit változott…
Majdnem két óra volt amikor a hazaútnak nekivágtunk. A 4-5 órás útból 6-ot csináltunk törzshelyünk, a Paradicsom csárda és nem várt GPS koordináció problémák miatt. Este 8-kor már igen lelkesen nyitottunk be otthonunkba. Kellemes 30 fok várt bennünket, de ez sem zavart. Hoztunk magunkkal egy kisebb hidegfrontot és hát igaz a régi mondás: „mindenütt jó, de legjobb… „.
Még ma elkezdem a képeket albumba rendezni. Van kb. 500 képünk, igyekszem 1-2 napon belül felrakni őket…
Itt, Vonyarcvashegyen blogot írni? Nos, az némileg felér egy harakirivel. A lustaság persze itt is fontos szerepet játszik abban, hogy ismét négy nap eseményeit kelljen egyszerre rögzíteni, ám a hely enyhén szólva sem ideális. Az ágyban 45 fokban ülök (vagy fekszem, ha úgy tetszik). A jobb combomon felpolcolva a notebook. A lámpák annyira gyengék, hogy a két szobalámpa mellé megkértem Ildit: a fejem fölé a polcra hozza át a gyerkőcök olvasólámpáját, hogy legalább nyomokban lássam a billentyűzetet. Persze, mintha mindez nem lenne elég, a mobilnetem is lassú. Itt a Szent Mihály domb lábánál nincs 3G, a GSM meg ugye enyhén szólva nem egy Overdose…
8. nap – Irány Vonyarc! Az egyenes át: Káli-medence, Tapolca, TESCO és a Szent Domonkos, a csúcs
A címben gyakorlatilag mindent leírtam. Pokoli meleg nap végén érkeztünk meg a vonyarcvashegyi Park Campingbe. Sok szép látnivaló akadt útközben (kővágóörsi és szentbékkálai kőtenger stb.), ám a meleg és a fáradtság rányomta a bélyegét a napra. A nap fénypontja a Várvölgyben található Szent Domonkos Étterem volt, ahol a vendéglő nevét viselő két személyes tál kárpótolt bennünket az addigi viszontagságokért. Jellemző módon Dódi alvása és a határozatlanságunk komoly autós kerülőkbe vitt bennünket. Egy nap alatt kétszer autóztunk keresztül Tapolcán. Egyszer a hasunk miatt az étterembe menet. Másodszor a hasunk miatt a TESCO-ba menet. 🙂 Szintén a Vonyarcra vezető kerülő része volt, hogy Kisapátin keresztül most a másik oldaláról és kicsit közelebbről szemlélhettük meg a vulkanikus borászat szentélyét, a Szent-György hegyet. Szép volt, erőnk viszont már nem volt, hogy koradélután benézzünk a karnyújtásnyira lévő pincék valamelyikébe.
Szóval pokoli meleg nap végén (? 15.45-kor) és elcsigázva érkeztünk a szállásra. Mit mondjak, jól esett a csobbanni a Balatonban!
9. nap – Rekreációs és relaxációs nap a kempingben
A cél is ez volt, az előző nap csak rásegített az elhatározásra. Képünk nem is nagyon van erről a napról. Egyedül a faluba rongyoltunk be felmérni a terepet (bicaj), meg péksütiért és egy receptet beváltani. (Horror következik: a kimerülő készleteink okán nézelődtem egy zöldség-gyümölcsösnél. Egységes áron láttam egyébként szép gyümölcsöket: barackot, almát stb… Ami a dolog ijesztő része volt: a 690 Ft/kg-os ár.) Vásárlás után egész nap a parton, vagy a házban hesszeltünk… Ránkfért!
10. nap – A hideg front itt tényleg hideg!
Sok kép és mondanivaló ehhez a naphoz nincs. Este széllel indult a móka, eleinte tetszett a dolog. Aztán az éjszaka folyamán kitört a ribillió. Félelmetesnek ugyan nem mondanám, de meglepő volt ahogy a szél és a viharfelhők ostromolták a környéket. Reggel a kemping kisboltjába menet kiugrottam a partra. Bár ne tettem volna. A hátam mögül erős lökésekkel fújt a szél, majd mikor az úszómester emelvényén fotózva álltam, egyszer csak jött egy még az addigiaknál is erősebb lökés. És HUSS a kedvenc sapkám már 10 méterrel odább landolt. Mentem volna utána, a probléma csak az volt, hogy elfelejtettem hogyan kell vízen járni, az úszáshoz meg az időjárás és ruházatbeli hiányosságok okán sem voltak adottak a feltételek. Így jártam… A nap pedig szépen eltelt a faházban, vagy ahogy Gréti hívja „a bódéban.” Dodó nagyokat aludt, Gréti mesenézési rekordot döntött. Pihentünk.
11. nap – Bicajtúra! Ha az alföldi gyerekek megindulnak…
Ha az alföldi gyerekek megindulnak, elég ritkán találkoznak ennyi kanyarral. Ráadásul a népsűrűség és a beépítettség sem olyan megtévesztő felénk, mint itt. Talán ennek is köszönhető, hogy az eredetileg kitűzött célunkon, Keszthelyen némileg túltekertünk. Pedig elég gyakran meg is álltunk Dóri miatt. Dodó hihetetlen fegyelmezetten már a sokadik ”előszörjét” teljesítette a nyaralás alatt. (Először: hajózott, vonatozott, hegyet mászott, fürdött a Balatonban és végül ült bicajon) Épp az egyik megállás során, amikor a padon ülő lányokat fotóztam néhány méterrel távolabbról, tűnt fel a háttérben egy felirat, mely a visszaút lehetőségeiről tájékoztatott. A probléma ezzel csak annyi volt, hogy míg Tihany érthető okokból hatvanegynéhány kilométerre tényleg mögöttünk kellett, hogy legyen, addig a táblán látható: „Keszthely 1 km” felirat igen csak meglepett. Eljöttünk Keszthely mellett és észre sem vettük. Na mindegy, a napunk ettől függetlenül igen szépre sikeredett. Megnéztük a belvárost, a kastélykertben egy szépet heppáztunk, majd megebédeltünk egy elfogadható minőségű önkiszolgáló étteremben. Sajnos ekkor azonban észrevettük, hogy Dóri lázas. Programváltozás: kilátó és geocaching törölve, nyomás haza a kempingbe. Dóri az első adag panadoltól jobban lett, de azóta is megfigyelés alatt áll. Mi, Grétivel strandoltunk és horgásztunk is egy kicsit a nap hátralévő részében. Kb. ennyi a mai napról elég is. A lényeg úgy is látszik majd a képeken…
Legközelebb már otthonról írok az utolsó két napról. Holnap elvileg pihi, strand és persze Dóri gyógyítása a program. Utána indulunk haza, elvileg a déli parton, hogy találkozzunk a Kaszás családdal. A helyet és a programot épp most keresi Ildi…
Kicsit nehezen ment a felkelés. Előbb én, aztán Dodi, majd Ildi is a délelőtti szunyóka programot választottuk. Koradélután is csak a gyomrunk korgása űzött bennünket a terepre. Elsőként a közeli Dörgicsét vettük célba. Dörgicse vendéglő, majd a dörgicsei domboldalon a romtemplomok árnyékában akartunk heverészni… Ez a program természetesen gyorsan megdőlt. A Dörgicse vendéglő messziről sem túl bíztató képet mutatott. Konkrétan csak Ildi tett az autóból három bátortalan lépést az irányába, majd visszaült és azt mondta: „ez nem az a hely, ahová be akarunk menni”. Éhesek voltunk. Árnyékban 35 fok. Ez nem tett jót a ”domboldal-programnak” sem. Kb. 2 perc alatt – ennyi idő volt a Nokia térképen megkeresni, hol a legnagyobb a csárdasűrűség – Nagyvázsony felé vettük az irányt. Poénból Dörgicsét elhagyva, bedobtam még a Kossuth-kilátó megmászásának lehetőségét. Igen csekély sikert arattam vele…
Sejtettük, hogy nem lesz olcsó a Várcsárda, de vígan mulat a magyar, a költségvetést pedig úgy számoltuk, hogy ha már eljöttünk, akkor 2-3 naponta ne csak az otthoni hidegkaján nyammogjunk és zacskós leveseket szürcsölgessünk. Gréti eddigi érdeklődése alapján a vár sem tűnt rossz programnak. A kaja végül hibátlan volt, bár szerintem mély nyomokat sem hagyott. A lányok valami mandulás szárnyast, én pedig pacalt ettem. Ezután jöhetett a vár, ami várakozáson felül jól sikerült program lett. Dóri, a lépcsők szerelmese kiélhette magát. Grétus pedig úgy tűnik határozottan belenőtt abba a korba, hogy a nézelődés mellett fel lehet kelteni az érdeklődését egy kis ismeretterjesztő beszélgetés iránt is. Különösen érdeklődve hallgatta a toronyszobák falaira kitett Tatay Sándor történelmi regényének idézeteit. Rászántuk az időt, tényleg körbejártuk a vár minden szegletét. (Ennyire még én sem jártam be korábban egy alkalommal sem.) Bár Gé még nyilvánvalóan nem érti a többszázéves történelmi távlatokat, de megnéztük és körülbelül értette, hogyan és miért élhettek régen az emberek várban, amikor még nem volt villany és vezetékes víz. Persze ott volt mellette a felfedezés izgalma, mindenhová ő szalad először, végül még a torony csigalépcsőit is megszámolta. Többet erről nem is írnék, majd a képek beszélnek. A forróság miatt persze jó fáradtan értünk haza, ismét nem volt gond az alvással.
6. nap – Révfülöp, Balatonboglár, Mákvirág
A hétfői könnyedebb program, vagy a vízpartundor tette? Ki tudja már? Még hétfőn este más programot kerestünk az elvben másnap következő strandolás helyett. Az alapötlet a korábbról ismert a ”Balaton-felvidék régi ízei” egész hetes programjának újra felfedezéséből származott. Ami röviden annyi, hogy a Nivegy-völgyi borút néhány étterme és borászata összefogott, és kb. 1000 Ft-os áron, mintegy napi menüként egy helyi ételkülönlegességet és hozzá egy pohár jó bort kínálnak. Ez ugye egészen bejövős lehetőség a gond csak annyi volt, hogy kedden kezdődött mi pedig csütörtökön (azaz holnap) stabilan megyünk tovább Zánkáról. Így aztán kedd és szerda jöhetett egyáltalán szóba. Az persze számomra magától értetődő volt, hogy ha már emiatt átmegyünk Révfülöpre, akkor Ildi is kóstolja meg a Kál-Vin pincészet borát. Ehhez azonban szervezni kellett. A vonatközlekedés gyors keresés után adta magát. Igen ám, de mi legyen a program? A hegymászás és a kilátók emlegetésére egyikünk sem lelkesedett be, Gréti meg szabályosan durcásra váltott. Ekkor jött az ötlet, hogy letudhatnánk a már tradicionálisnak számító hajókázást, ráadásul nem a szokott helyen Badacsony-Fonyód viszonylatban. Hogy sikerült a nap? Nos, arról majd a képek mesélnek részletesen. Elég annyi, hogy jól sikerült, viszont a meleg és a sok a járkálás annyira kiszívta az erőnket, hogy mire a Mákvirágba értünk a nyusziszakasz teljesen lemerült. Ildi kijelentette, hogy ha lehet, ő egy pohár borért a továbbiakban nem mondana le az autó nyújtotta kényelemről és hűvösről. 🙂
Persze a menü (Kemencében sült csülök, zöldséges rakott krumplival, hozzá a Kál-Vin Pincészet Pinot gris bora) végül mindenkit jobb kedvre derített. Ajánljuk mindenkinek a Mákvirág Borház-Vendéglőt!
7. nap – Strand, kaja, Dörgicse
A strandról ismét nem írnék sokat. Kipipáltuk a vízibiciklit. Nem hosszan, mert jó árat kérnek érte. Gréti ma már felkötött hajjal, úszószemüvegben és úszógumival ugrált a vállamról a Balatonba. (Érzem is a vállam.) Úgyhogy a vízhez szoktatás szintén pipa. Kis szépséghibája a történetnek, hogy mikor a lépcsőkön a Balatonba ereszkedik, elkezd vigyorogni és be nem áll a szája. Sőt, a szája még akkor is nyitva van, mikor a vállamról ugorva pár pillanatra elmerül a habokban. Szóval ezen még dolgoznunk kell. 🙂
Fogy a festék a tollból, meg menni kellene aludni, mert holnap kemény napunk lesz. Pedig volna miről írni. Voltunk két borházban (Cse-Ki-Bor és Dörgicsei Borház), ahol nagyon kedves vendéglátásban volt részünk. Nagyon finomat ettünk a mai ”Balaton-felvidék régi ízei” menüben: Kiskertünkbe tévedt csirke comb filéje fokhagymásan sütve, Balaton-felvidéki módra parázsburgonyával, salátával, Balatoncsicsói száraz szürkebarát (Cse-Ki-Bor). És végre összejött a séta a dörgicsei domboldalon, ami aztán egészen jól felpörgette a lányokat is.
A kiflikről továbbra sem írtam. A Dörgicsei Borház Savignon Blanc-ja viszont kitalálható, hogy igen finom volt (nincs 5 perce, hogy lenyeltük a végét), mert visszataláltunk hozzájuk is.
A legközelebbi bejegyzés már Vonyarcvashegyről lesz…
Amíg friss az emlék, addig igyekszem szövegesen leírni mi is történt a régóta várt nyaralás alatt.
A képeket a számuk és méretük miatt mobilneten nem igazán fogom tudni feltölteni, de igyekszem azért egyet-egyet csatolni minden napról. Ez az első bejegyzés gyakorlatilag az 5. napon született. Részben lustaságból, részben mert Szentantalfán még a térerő is szabadságon van időnként, így nem hogy netezni, még telefonálni sem lehetett olykor…
Szóval, két év kihagyás után célpont: újra a Balaton. Ahová mindig szívesen visszatérünk, mert bármi is a program a hatás egyértelmű: totális kikapcsolódás.
1. nap – Veszprém, Szentantalfa
7 óra körül, Szentesről indulva vágtunk neki a nyaralásnak. Dodó szinte végigaludta az utat. Egy kávézós pihenőt beiktatva, 11-kor frissen és üdén már az állatkertnél csekkoltunk. Szükség is volt az erőre, mert a Veszprémi állatkert szép szintkülönbségekkel, a legtöbb helyen akadálymentesítés nélkül, az újonnan kiépült részein pedig árnyék nélkül várja a vendégeket. Ahol árnyék volt, ott viszont nem feltétlenül várt bennünket izgalmas látnivaló. A nagymacskák az állatkert régi részén viszonylag nagy területen élnek, ám az említett szintkülönbség miatt babakocsival nem volt igazán körbe járható és belátható a helyük. A barnamedve például szintén egy 40-60 fokos emelkedőn kapott helyet. Mivel szerencsétlennek melege volt és az egyetlen zsebkendőnyi árnyékos területen heverészett, így igazából 5 méterrel a fejünk felett alig látszott néhány testrésze. Az igazán gyerekbarát rész a madárketrecek környéke volt. Ott Dóri és Gréti is közelről bámészkodhatott. Volt izgalom rendesen, Dodi önfeledten mutogatta nekünk a különböző érdekességeket… ÉS persze néhányszor az engedélyezettnél közelebbről is szemügyre szerette volna venni az állatkákat.
A 2008 és 2010 között EU-s támogatásból épített rész tényleg nagyon szép volt. Nekem talán az orrszarvúk és a majomház tetszettek a legjobban. Érdekes volt szemrevételezni – gyakorlatilag karnyújtásnyiról – egy üvegfal mögött heverésző csimpánzt, aki egy főemlőshöz méltón meglehetősen lesajnáló mimikával vette tudomásul a körülötte folyamatosan sürgölődő embereket. Az orrszarvúakat pár méterről láthattuk. Megdöbbentő volt a méretük és a belőlük áradó erő, nyugalom. Az állatkerti kirándulás végén a zsiráfházban egy remek összefoglalót írtak a szavanna állatairól. Persze hallottunk már többször az ember évszázados pusztításairól, a napjainkban is működő orvadászat ésszerűtlen kegyetlenségéről, de döbbenetes és elszomorító volt szembesülni a kiplakátolt számszerű adatokkal: mennyi elefánt, orrszarvú él már csak az eredeti élőhelyén…
A meleg és valószínűleg a „jólvaneztláttukishaladjunktovább…” kislányom pörgős tempója miatt is 3 óra alatt kivégeztük az állatkertet. Dóri szinte elalélt a hőségben. A Berti melletti gyors felfrissülés után, lényegében a teljes női szakasz leszavazta a történelmi sétát Veszprém belvárosában, tehát irány a Balaton: Tihany, szabad strand. Dodó persze idejét érezte egy apróbb szunyának, így végül az egész félszigetet körbeautózása után csobbantunk a Balatonban. Gréti-halacska lelkesedése már meg sem lepett bennünket, igazából Doci reakciójára voltunk kíváncsiak. A vízből a Kőrös-torokhoz hasonlóan csak a reszketés tudta kiűzni, akkor is csak hangos méltatlankodás közepette, mert Ildivel nem engedélyeztünk hosszabb fürdőt. (Vasárnapra Dóri teljesen megszokta a vizet. Én 15-20 perc fürdőzés után sem láttam rajta kihűlés jeleit, igaz a Balaton ekkora már állítólag 27 fokos lett.)
Fürdés után kissé már lemerülve estünk be Szentantalfára. Pista bácsi már várt bennünket, három teljes éjszakára miénk lett a kulcsosház. A körülmények kissé spártaiak (potyogtatós falusi wc stb.), de annál hangulatosabb a Szentantalfa szívében lévő porta, melyre 1810 körül építették a mai ház alapját és falait. Sokat amúgy sem terveztünk időzni a szálláson, alváshoz pedig kivételesen ideális a vastag sziklafalú, állandó hűst nyújtó épület. Gréti és Dóri ennek örömére csekély 11 órákat szunyáltak itt. Csütörtökön érkezés után azonnal birtokba vettük a területet. Ez igazából abból állt, hogy a Szentesen beszerzett harci szereléssel felfegyverkeztünk és mindenki kijelölte a „maga területét”… Így aztán egy szolid vízipisztoly háborúval ért véget az első napunk.
2. nap – Zánka, strand
Ez egy roppant egyszerű és rövid bejegyzés lesz, mert mi meglepő dolog történhet egy strandon, ahol a program: napozás, fürdés, napozás, fürdés és esetleg még egy kis fürdés napozással… Nem is történt semmi különös. Régóta járunk ide (Zánka község strandjára) mégis kellemes meglepetésben volt részünk már a bejáratnál. Az egy dolog, hogy Grétiért még mindig nem kellett kedvezményes belépőt sem váltani, de a felnőtt belépő is inflációval, válsággal együtt is még mindig csak 450 Ft-ba kerül. És ezért mennyi mindent kap az ember. Homokozó, játszótér, legalább 200 méter hosszú strand, méteres vízmagassággal a partnál, a legtöbb helyen az iszaptól megtisztított kavicsos, homokos aljzattal. Új fejlesztés: egy apró öblöcske, amit a partba vájtak és feltöltötték homokkal a kisgyerekeknek… Persze lehet vízibiciklit bérelni és egy sor parti büfé várja a vizeskedéstől kiéhezett tömegeket. Szerintem egészen jó minőségű ételekkel, és utólag (most, hogy egy-két csárdát és éttermet is felderítettünk) azt mondom relatíve elfogadható árakkal (egy ezres a menü, vagy egy babgulyás).
Na, szóval mi is jól éreztük magunkat. Dodó vízhez szoktatása tökéletesen haladt. Gréti pedig a sellő módjára siklik az úszógumijával. A lábtempója egészen korrekt, amikor figyel rá. Az azért látszik, hogy lesz dolga vele az úszástanuláskor az edzőnek, mert nem szereti a vízbe tenni a fejét és hajlamos elbohóckodni a dolgokat. Van úszószemüvege is, így továbbiakban arra gyúrunk, hogy ne csak a víz felett úszkáljon fél órákat.
3. nap – Zádor vár és a gasztrotúra
Szentantalfától semmi sincs messze. Most nem kezdem el sorolni a környékbeli látnivalókat, mert rámenne az estém. Az alapkoncepciót (amit eddig nem is írtam): egy nap strandos pihenős nap, majd egy nap bármi vízmentes program könnyen fogjuk teljesíteni. A bőség zavara azonban valójában minden reggel láthatóan meg fogja nehezíteni a programválasztásunkat.
Szombat reggel végül egy fehér folt felderítése mellett döntöttünk. A térkép szerint jobbra tőlünk, Dörgicsén túl található Vászoly és Pécsely. Utóbbi már a Tihanyi-félszigettől észak-északnyugatra csak pár kilométeres távolságban. Még sem kellett 15-20 km többet autózni, hogy egy újabb gyönyörű helyére leljünk a Balaton felvidéknek. Már útközben megállapítottuk Ildivel, hogy remek bringaútvonalak vannak arra és a jövőben mindenképpen el kell még ide jönnünk.
A Zádor vár volt az aznapi célunk. Eredetileg többet is terveztünk aznapra, ám akkor még nem tudtuk, nem is mérlegeltük, hogy igen meleg lesz aznap. Azt sem mérlegeltük különösebben, hogy a túra közben Dodót végig kézben kell cipelni. Tudtuk, hogy így lesz, de mi az nekünk, felváltva megoldjuk. Így is lett! Igaz, a 4 km oda-vissza úgy kiszívta az erőnket, hogy gyakorlatilag semmi másra nem maradt erőnk, minthogy keressünk egy csárdát GPS-szel.
A túráról nem írok sokat, mert lesznek róla képek. Csodálatos, szinte meseszerű látvány volt a soha el nem készült, erdő borította vár a dombtetőn, a vár alatt eredő hűsvizű forrás, és az úton tömegével felröppenő, a nedves földön szomjazva rajzó pillangók.
Utána viszont kitikkadtunk. Még a továbbiakról tanakodtunk, az autó hűvösében visszaevickéltünk Vászolyig. Itt jött a megváltó gondolat: kocsma. A hűvös üdítő és a szóda segített a gondolkodásban is. Letettünk a további túra lehetőségéről, majd egy hirtelen balkanyarral elindultunk a Balaton irányába, a további 2 km-re lévő Laci pince csárdába. Ami akkor még nem állt össze, hogy egy olyan helyre tévedünk, ahol pár éve már vendégeskedtünk nem is akármilyen élménnyel. Most is fantasztikus finomságokat ettünk. A két személyes haltálunkon volt sült ponty, sörtésztában forgatott fogas és egészben sült pisztráng is. ÉS JAJ, kóstoltam egy aszófői chardonnayt hozzá, ami egészen kitűnő választásnak bizonyult. Sajnos nem sikerült megjegyeznem melyik pincészet bora volt. 🙁 Ráadásul ezt a jól megérdemelt és fenséges ebédet az Öreg-hegy déli lankáin a Balaton és a Tihanyi-félsziget hátterében sikerült abszolválni. Hm, tudunk élni. 🙂
Hazaúton Dörgicsét még felderítettük. Azonosítottam a romtemplomot és a domboldalt, ahol egy régi extrémtúrán néhányan álomba italozták magukat… Még a zánkai strandon szereztem egy címet, a Dörgicsei Borházét. A felderítés része volt, hogy beugrottam pár percre hozzájuk is. A helyiekre jellemző módon nem úsztam meg egy nyelet kóstoló nélkül. Egy csodás savignon blanc-t kóstoltam, majd vettem is belőle két palackkal, a minőségéhez képest meglepően olcsó áron. (Ildi most altatja éppen a pockokat, ha kijön szerintem az egyik üveg nyakát el is vágjuk, s a következő bejegyzésben megemlékezünk mi volt a hatás.)
Hazaúton a lányok szundikáltak egy kicsit, így a napot szentantalfai sétával fejeztük be.
4. nap – Költözés, Zánka, strand
Eljött a búcsú ideje Szentantalfától. Bár a körülmények kissé rusztikusak voltak, mindig egy kicsit szomorú otthagyni a kulcsosházat. Nem írom most le a terjedelme miatt, de a lényege a dolognak a hely szelleme…
Nem akartam sokáig húzni a búcsút, már reggel indultunk le Zánkára az új szállásunkra. A kellemes csapongó hangulatunk ismét közbeszólt. Jobbra néztünk és ott volt a Hegyestű. egy jobbkanyar és már ott is voltunk. Gréti egyáltalán nem emlékezett rá, igaz az előtte napi Zádor váras túra után nem is akarta megismerni ezt a helyet. A kezdeti nyűglődéséből aztán egy remek élménye kerekedett. Érdeklődve nézte a különböző színű környékbeli homokköveket, vagy épp a mészköveket, benne az állati maradványokkal. Biztos nem sok maradt meg neki az amúgy sem igazán egzakt előadásomból, de láttam rácsodálkozást és az érdeklődést a szemeiben. Ami ugye nem egy rossz eredmény.
Miután elfoglaltuk az egyébként szép és Dodó örömére kutyival is felszerelt szállásunkat, ismét gurultunk a strandra, ahol jött a már szokásos menetrend szerint jött a napozós-fürdőzős program.
Ennyi az első rész, a szentantalfai szessön.
A zánkai napokról, a továbbiakról és a kiflikről pár nap múlva írok. Persze csak, ha nem leszek ”fáradt”. 🙂
Idén valahogy nem törtük magunkat, hogy kimenjünk a borfesztiválra. Ennek egyik nyilvánvaló oka az volt, hogy nem rég gyógyultunk fel, Ildi is, én is gyógyszert szedünk. Egy másik ok – részemről legalábbis – az évről-évre csökkenő a lelkesedésem az iránt, hogy jelen legyek eme nemes, városi eseményen… (Az indoklás hosszú, majd talán egyszer…) Ennek ellenére mindig kimegyünk családilag, esetleg kollégákkal és barátokkal is a „régi érzés” miatt.
Szóval idén először a lányokkal kerekedtünk fel a finom bor, must, sült chips és sajt reményében. Tapasztalat? Meg vót, jó vót, de nem vót ócsó… Dodó jól viselte, mert gyakorlatilag végig ette a kinn töltött két órát. Persze az etetés nyilvánvalóan folyamatos figyelmet követelt Ilditől, aki ettől fáradt le. Na meg szegény bort sem ihatott végül, mert Bertivel gurultunk közelebb a helyszínhez, tartva a hirtelen esőtől. Gréti bezúzott 2 deci vörös mustot, evett némi sós chipszet és jól volt. Ami azt jelentette Gé 20 perc után haza akart jönni, mert nem akart véletlenül sem lemaradni az izgalmas esti meséről (Nils Holgersson…), mely 3 órával később kezdődött. Némi elterelés (madáretetés), izgágaság (borospohár törés) és sajtvásárlás segítségével azért kitöltöttük az időt. Tényleg jó volt. Kicsit nehéz volt az elmélyülés, de jött az érzés. A nap 5 percenként kisütött, ami kellemes meleget adott az amúgy szellős hűvösben. Két igen jó bort sikerült megkóstolnom. Biztosra mentem a Günzer és Wunderlich pinot noirral…
Két hét betegség és rekreáció után ma az első nagyobb kimozdulásomat tettem. Családostól felkerekedtünk egy kis napozás és kikapcsolódás céljából. A Füvészkerthez nem sok kedve volt a lányoknak, így maradt a kényelmes autókázás Mártélyra. Az utóbbi idők legélvezetesebb ebédjét fogyasztottuk, legalábbis szerintem. A menü sült hal (keszeg és hekk), krumplival és palacsintával lefojtva. Ezután jött a taktikai hiba. Teli hassal a holtág. Gyönyörű idő volt, némi sárral. Végigvonszoltuk magunkat a parton, majd pihentettünk volna. Sajnos a második taktikai hiba Dodó altatásával ekkor követezett be. Nem igazán tetszett neki a babakocsiban elpilledés. Helyette inkább hinta, cipelés, majd a fáradtság miatt nyüszögés volt Doci elképzelése. Emiatt persze végül jóval hamarabb el is indultunk vissza, hogy legalább az autóban aludjon egy kicsinyt. Menet közben találkoztunk egy tűzpiros S40-es Volvoval. Mi tagadás szép volt, előttünk ment pár percig és eszembe jutott róla egy régi dal és refrénje. Sajnos ez kevés volt, vagy az interpretációm nem érte el az eredeti színvonalát, mert Ildinek egyáltalán nem volt ismerős a dal. Ezért következzen most itt felidézendő és a KFT zenekar iránt érzett tiszteltem jeléül a VOLVO!