Amíg friss az emlék, addig igyekszem szövegesen leírni mi is történt a régóta várt nyaralás alatt.
A képeket a számuk és méretük miatt mobilneten nem igazán fogom tudni feltölteni, de igyekszem azért egyet-egyet csatolni minden napról. Ez az első bejegyzés gyakorlatilag az 5. napon született. Részben lustaságból, részben mert Szentantalfán még a térerő is szabadságon van időnként, így nem hogy netezni, még telefonálni sem lehetett olykor…
Szóval, két év kihagyás után célpont: újra a Balaton. Ahová mindig szívesen visszatérünk, mert bármi is a program a hatás egyértelmű: totális kikapcsolódás.
1. nap – Veszprém, Szentantalfa
7 óra körül, Szentesről indulva vágtunk neki a nyaralásnak. Dodó szinte végigaludta az utat. Egy kávézós pihenőt beiktatva, 11-kor frissen és üdén már az állatkertnél csekkoltunk. Szükség is volt az erőre, mert a Veszprémi állatkert szép szintkülönbségekkel, a legtöbb helyen akadálymentesítés nélkül, az újonnan kiépült részein pedig árnyék nélkül várja a vendégeket. Ahol árnyék volt, ott viszont nem feltétlenül várt bennünket izgalmas látnivaló. A nagymacskák az állatkert régi részén viszonylag nagy területen élnek, ám az említett szintkülönbség miatt babakocsival nem volt igazán körbe járható és belátható a helyük. A barnamedve például szintén egy 40-60 fokos emelkedőn kapott helyet. Mivel szerencsétlennek melege volt és az egyetlen zsebkendőnyi árnyékos területen heverészett, így igazából 5 méterrel a fejünk felett alig látszott néhány testrésze. Az igazán gyerekbarát rész a madárketrecek környéke volt. Ott Dóri és Gréti is közelről bámészkodhatott. Volt izgalom rendesen, Dodi önfeledten mutogatta nekünk a különböző érdekességeket… ÉS persze néhányszor az engedélyezettnél közelebbről is szemügyre szerette volna venni az állatkákat.
A 2008 és 2010 között EU-s támogatásból épített rész tényleg nagyon szép volt. Nekem talán az orrszarvúk és a majomház tetszettek a legjobban. Érdekes volt szemrevételezni – gyakorlatilag karnyújtásnyiról – egy üvegfal mögött heverésző csimpánzt, aki egy főemlőshöz méltón meglehetősen lesajnáló mimikával vette tudomásul a körülötte folyamatosan sürgölődő embereket. Az orrszarvúakat pár méterről láthattuk. Megdöbbentő volt a méretük és a belőlük áradó erő, nyugalom. Az állatkerti kirándulás végén a zsiráfházban egy remek összefoglalót írtak a szavanna állatairól. Persze hallottunk már többször az ember évszázados pusztításairól, a napjainkban is működő orvadászat ésszerűtlen kegyetlenségéről, de döbbenetes és elszomorító volt szembesülni a kiplakátolt számszerű adatokkal: mennyi elefánt, orrszarvú él már csak az eredeti élőhelyén…
A meleg és valószínűleg a „jólvaneztláttukishaladjunktovább…” kislányom pörgős tempója miatt is 3 óra alatt kivégeztük az állatkertet. Dóri szinte elalélt a hőségben. A Berti melletti gyors felfrissülés után, lényegében a teljes női szakasz leszavazta a történelmi sétát Veszprém belvárosában, tehát irány a Balaton: Tihany, szabad strand. Dodó persze idejét érezte egy apróbb szunyának, így végül az egész félszigetet körbeautózása után csobbantunk a Balatonban. Gréti-halacska lelkesedése már meg sem lepett bennünket, igazából Doci reakciójára voltunk kíváncsiak. A vízből a Kőrös-torokhoz hasonlóan csak a reszketés tudta kiűzni, akkor is csak hangos méltatlankodás közepette, mert Ildivel nem engedélyeztünk hosszabb fürdőt. (Vasárnapra Dóri teljesen megszokta a vizet. Én 15-20 perc fürdőzés után sem láttam rajta kihűlés jeleit, igaz a Balaton ekkora már állítólag 27 fokos lett.)
Fürdés után kissé már lemerülve estünk be Szentantalfára. Pista bácsi már várt bennünket, három teljes éjszakára miénk lett a kulcsosház. A körülmények kissé spártaiak (potyogtatós falusi wc stb.), de annál hangulatosabb a Szentantalfa szívében lévő porta, melyre 1810 körül építették a mai ház alapját és falait. Sokat amúgy sem terveztünk időzni a szálláson, alváshoz pedig kivételesen ideális a vastag sziklafalú, állandó hűst nyújtó épület. Gréti és Dóri ennek örömére csekély 11 órákat szunyáltak itt. Csütörtökön érkezés után azonnal birtokba vettük a területet. Ez igazából abból állt, hogy a Szentesen beszerzett harci szereléssel felfegyverkeztünk és mindenki kijelölte a „maga területét”… Így aztán egy szolid vízipisztoly háborúval ért véget az első napunk.
2. nap – Zánka, strand
Ez egy roppant egyszerű és rövid bejegyzés lesz, mert mi meglepő dolog történhet egy strandon, ahol a program: napozás, fürdés, napozás, fürdés és esetleg még egy kis fürdés napozással… Nem is történt semmi különös. Régóta járunk ide (Zánka község strandjára) mégis kellemes meglepetésben volt részünk már a bejáratnál. Az egy dolog, hogy Grétiért még mindig nem kellett kedvezményes belépőt sem váltani, de a felnőtt belépő is inflációval, válsággal együtt is még mindig csak 450 Ft-ba kerül. És ezért mennyi mindent kap az ember. Homokozó, játszótér, legalább 200 méter hosszú strand, méteres vízmagassággal a partnál, a legtöbb helyen az iszaptól megtisztított kavicsos, homokos aljzattal. Új fejlesztés: egy apró öblöcske, amit a partba vájtak és feltöltötték homokkal a kisgyerekeknek… Persze lehet vízibiciklit bérelni és egy sor parti büfé várja a vizeskedéstől kiéhezett tömegeket. Szerintem egészen jó minőségű ételekkel, és utólag (most, hogy egy-két csárdát és éttermet is felderítettünk) azt mondom relatíve elfogadható árakkal (egy ezres a menü, vagy egy babgulyás).
Na, szóval mi is jól éreztük magunkat. Dodó vízhez szoktatása tökéletesen haladt. Gréti pedig a sellő módjára siklik az úszógumijával. A lábtempója egészen korrekt, amikor figyel rá. Az azért látszik, hogy lesz dolga vele az úszástanuláskor az edzőnek, mert nem szereti a vízbe tenni a fejét és hajlamos elbohóckodni a dolgokat. Van úszószemüvege is, így továbbiakban arra gyúrunk, hogy ne csak a víz felett úszkáljon fél órákat.
3. nap – Zádor vár és a gasztrotúra
Szentantalfától semmi sincs messze. Most nem kezdem el sorolni a környékbeli látnivalókat, mert rámenne az estém. Az alapkoncepciót (amit eddig nem is írtam): egy nap strandos pihenős nap, majd egy nap bármi vízmentes program könnyen fogjuk teljesíteni. A bőség zavara azonban valójában minden reggel láthatóan meg fogja nehezíteni a programválasztásunkat.
Szombat reggel végül egy fehér folt felderítése mellett döntöttünk. A térkép szerint jobbra tőlünk, Dörgicsén túl található Vászoly és Pécsely. Utóbbi már a Tihanyi-félszigettől észak-északnyugatra csak pár kilométeres távolságban. Még sem kellett 15-20 km többet autózni, hogy egy újabb gyönyörű helyére leljünk a Balaton felvidéknek. Már útközben megállapítottuk Ildivel, hogy remek bringaútvonalak vannak arra és a jövőben mindenképpen el kell még ide jönnünk.
A Zádor vár volt az aznapi célunk. Eredetileg többet is terveztünk aznapra, ám akkor még nem tudtuk, nem is mérlegeltük, hogy igen meleg lesz aznap. Azt sem mérlegeltük különösebben, hogy a túra közben Dodót végig kézben kell cipelni. Tudtuk, hogy így lesz, de mi az nekünk, felváltva megoldjuk. Így is lett! Igaz, a 4 km oda-vissza úgy kiszívta az erőnket, hogy gyakorlatilag semmi másra nem maradt erőnk, minthogy keressünk egy csárdát GPS-szel.
A túráról nem írok sokat, mert lesznek róla képek. Csodálatos, szinte meseszerű látvány volt a soha el nem készült, erdő borította vár a dombtetőn, a vár alatt eredő hűsvizű forrás, és az úton tömegével felröppenő, a nedves földön szomjazva rajzó pillangók.
Utána viszont kitikkadtunk. Még a továbbiakról tanakodtunk, az autó hűvösében visszaevickéltünk Vászolyig. Itt jött a megváltó gondolat: kocsma. A hűvös üdítő és a szóda segített a gondolkodásban is. Letettünk a további túra lehetőségéről, majd egy hirtelen balkanyarral elindultunk a Balaton irányába, a további 2 km-re lévő Laci pince csárdába. Ami akkor még nem állt össze, hogy egy olyan helyre tévedünk, ahol pár éve már vendégeskedtünk nem is akármilyen élménnyel. Most is fantasztikus finomságokat ettünk. A két személyes haltálunkon volt sült ponty, sörtésztában forgatott fogas és egészben sült pisztráng is. ÉS JAJ, kóstoltam egy aszófői chardonnayt hozzá, ami egészen kitűnő választásnak bizonyult. Sajnos nem sikerült megjegyeznem melyik pincészet bora volt. 🙁 Ráadásul ezt a jól megérdemelt és fenséges ebédet az Öreg-hegy déli lankáin a Balaton és a Tihanyi-félsziget hátterében sikerült abszolválni. Hm, tudunk élni. 🙂
Hazaúton Dörgicsét még felderítettük. Azonosítottam a romtemplomot és a domboldalt, ahol egy régi extrémtúrán néhányan álomba italozták magukat… Még a zánkai strandon szereztem egy címet, a Dörgicsei Borházét. A felderítés része volt, hogy beugrottam pár percre hozzájuk is. A helyiekre jellemző módon nem úsztam meg egy nyelet kóstoló nélkül. Egy csodás savignon blanc-t kóstoltam, majd vettem is belőle két palackkal, a minőségéhez képest meglepően olcsó áron. (Ildi most altatja éppen a pockokat, ha kijön szerintem az egyik üveg nyakát el is vágjuk, s a következő bejegyzésben megemlékezünk mi volt a hatás.)
Hazaúton a lányok szundikáltak egy kicsit, így a napot szentantalfai sétával fejeztük be.
4. nap – Költözés, Zánka, strand
Eljött a búcsú ideje Szentantalfától. Bár a körülmények kissé rusztikusak voltak, mindig egy kicsit szomorú otthagyni a kulcsosházat. Nem írom most le a terjedelme miatt, de a lényege a dolognak a hely szelleme…
Nem akartam sokáig húzni a búcsút, már reggel indultunk le Zánkára az új szállásunkra. A kellemes csapongó hangulatunk ismét közbeszólt. Jobbra néztünk és ott volt a Hegyestű. egy jobbkanyar és már ott is voltunk. Gréti egyáltalán nem emlékezett rá, igaz az előtte napi Zádor váras túra után nem is akarta megismerni ezt a helyet. A kezdeti nyűglődéséből aztán egy remek élménye kerekedett. Érdeklődve nézte a különböző színű környékbeli homokköveket, vagy épp a mészköveket, benne az állati maradványokkal. Biztos nem sok maradt meg neki az amúgy sem igazán egzakt előadásomból, de láttam rácsodálkozást és az érdeklődést a szemeiben. Ami ugye nem egy rossz eredmény.
Miután elfoglaltuk az egyébként szép és Dodó örömére kutyival is felszerelt szállásunkat, ismét gurultunk a strandra, ahol jött a már szokásos menetrend szerint jött a napozós-fürdőzős program.
Ennyi az első rész, a szentantalfai szessön.
A zánkai napokról, a továbbiakról és a kiflikről pár nap múlva írok. Persze csak, ha nem leszek ”fáradt”. 🙂