… "Do. Or do not. There is no try." …
A múlt heti gyomorrontás, vesegörcs, szénanátha és az egész heti hátfájás levezetéseképpen Szattissal, Sz. Andris kollégával és két barátjával (Zsoltival és Nándival) nekiugrottam az Ember a gáton túrának. Élmény, mozgás, tempó, csárdázás, ülepedés, találkozás kedves emberekkel, 72 km meg volt, s nagyon élveztem.
Kicsit megkésve igaz, de hát jobb későn, mint soha. Mint Ildi említette voltunk Szentesen. A cowboycsajok ugye kerülővel jöttek a vadnyugatról, én pedig csak úgy szimplán délről, Szeged irányából közelítettem meg szülővárosom. A mama szülinapját ünnepeltük elsősorban, de igyekeztünk akklimatizálódni, felkészülni a következő hétre. Mivel mi vigyázunk a nagyszülők nyaralása alatt a kertre, így Grétivel kimentünk és a tata kíséretében növénytan és agrotechnikai tanösvényen vettünk részt. Utána levezetésként életem legrosszabb 20 km-ét tekertem egy erősen koros és amortizálódott állapotú kétkerekűn. Már a kertbe menet éreztem, hogy kicsit könnyelmű volt az ígéretem Grétinek, de nem volt mit tenni, meg sem próbáltam kibúvót keresni: irány a Kőrös-torok! Aztán mégis megérte: a gáton szaladgáló őzek, pici fürdőzés, jégkrémezés után déli haragszóra elégedetten tértünk vissza Grétussal. (Képeket erről sajnos elfelejtettem készíteni.) A Szentesen töltött napokat persze keretbe foglalta az olimpia. Drukkolunk nagyon a mieinkért. Hazatérve is esténként fél szemünk állandóan a közvetítésen Ildivel…
Apropó hazatérés! Haza bicajjal jöttem immár sokadjára, de ezúttal megpróbáltam videózni. Bár ne tettem volna! Egy: kerékpáron nem lehet igazán jól videózni, főleg ha haladni is akar az ember. Kettő: telefonnal a felvételek 99 %-a pocsék lett. Persze legalább elfáradtam, mert a majdnem 3 órás út egy harmadát végig videóztam. Na ebből lett a három perces kis montázs, ami alább található. Talán visszaad valamit a hangulatából. A sztori – mert egy ilyen úton mindig történik valami – pedig ezúttal gólyákkal esett. Idén akárhányszor tekertem Mártélyon keresztül, a főutcán a gólyafészekben mindig otthon voltak. Most készültem is, hogy jól lefotózom őket Grétinek egy érdekes alsó perspektívából. Odaérek, sehol senki… Furcsállottam is, képzeletbeli vállaimat megvontam, aztán továbbtekerve, Mártélyt alig elhagyva az út túloldalán egyszer csak megláttam őket a szántáson. Egy traktor nyomán legalább egy tucat gólya és sok más madár igyekezett megkeresni a napi betevőjét. Utoljára ilyet évekkel ezelőtt Erdélyben láttam egy reggel, akkor mondjuk 30-40 is gólyát láttam egy földdarabon. Akkor is csodálkoztam, s most is jó 10 percet morfondíroztam utána a biciklin, hogy kerülhetnek oda ilyenkor, ilyen nagy számban a madarak. Mert oké, hogy minden fészekből arra jár egy gólya, de mi van utána(?), hazaugrik és szól a többieknek (?). Nyilván egy tanult viselkedésről van szó, mert az is jól látszott, hogy a traktort ismerték, nem féltek tőle. Ugyanakkor elég jól értesültnek tűntek, hiszen legalább 2-3 fészekre való gólya ott volt még a szántás befejezése előtt… Minden esetre szép látvány volt. No nem szaporítom a szót, jöjjenek a képek és a videó…
Amíg Ildi és Dóri elmentek Grétiért Szentesre, addig én két tanítvánnyal, Ervin kollégával és párjával, Anikóval stresszkompenzáltam. Áttekertünk Mártélyra, csónakáztunk, relaxáltunk, jókat ettünk-ittunk, izzadtunk… A képek itt.
A változékony időjárás, a munka és a foci eb jegyében telnek a napok. Gréti is belenéz néha a meccsekbe ;-), Ildi pedig egész jól elálmosodik rajtuk így a második forduló felé… Lassan vége a sulinak, persze csak a diákok számára.
Dóri viszont újabb 15 dekát gyarapodott. A mérleget úgy tűnik a heti egy mérés miatt béreltük, nem lesz rá szükség a jövőben. Ildi amúgy is le tud ugrani hetente egyszer Dodóval a védőnőkhöz mérlegelni, ha gyanakodnánk. Szóval a döntés megszületett: a mérleg hazamegy. Persze nem a saját lábán. Ildi azzal hívott fel ma, hogy képzeljem 500 Ft plussz a bérleti díjon kívül a kiszállásért és akkor elviszi a gazdája, vagy nekünk kell valami benzinkútra vinni a szerkót. Kicsit felszaladt a szemöldököm már akkor, de nem nagyon foglalkoztam vele, mert volt jobb dolgom is. Most ahogy itt ülök az esti meccs után és végig gondolom a napot, viszont elkapott a héemmegmiakarlenni érzés??? Aha, mikor kihozta a mérleget nem emlékszem, hogy kért volna ilyet. Rémlik viszont, hogy volt valami papír a bérlésről, azt megnézném. Na mindegy, a gazdasági és belügyi tárcavezető már alszik, tehát ez – ha meg is van a bérleti szerződés – leghamarabb reggel valósul meg. Ha nincs benne ez a +500 ft, akkor azt hiszem a külügyi tárca átveszi az ügyintézést… Na ezekre a magvas gondolatokra megyek is rápihenni. Jóccakát!
A múlt hét a meló-borfesztivál-meló-borfesztivál jegyében telt. Volt lenn Baresz, találkoztam Krisztával és Jucussal, kóstoltam Osziczki Tomival és a végzős Kőrösy Médiásokkal is… Jó volt találkozni mindenkivel, de kicsit kimerítő volt ez így.
Hétfőn én is lementem Szentesre, hogy megnézzem a családot. Régóta terveztem, most itt volt az alkalom, drótszamáron, azaz biciklivel mentem. Volt némi félsz bennem a kondimat illetően, na meg volt egy kis időzavar, így odafelé rövidítettem egyet vonattal. A maradék 40 km, a szembe szellő, és a zseniális taktikám, hogy kaja nélkül futottam neki a távnak persze keservessé tette a dolgot. A család látványa, a berendelt rántott galóca és pipicomb végül kárpótoltak. Sőt annyira jól regenerálódtam, mint Cseh Laci egy hét EB után. Aztán mivel sok átgondolásra váró ügyem és némi meló is akadt itthon, még ma visszatekertem. 62 km, 2 óra 45 perc alatt, 22,4 km/h átlag. Ezzel elégedett is lennék. Némileg fájós bokával indultam neki, ami bedagadt ugyan, de végül ez lett a legkisebb problémám. Az igazi gondot az alvázam jelentette. Hiába kértem kölcsön Dóritól a SUDO krémet kevés volt az egy éjszaka a faromnak. Így most csupa „p” betűs szóval tudnám jellemezni a helyzetet: piros, pacal, pávián…
Ma este hatra értem haza. Fárasztó nap után, egy ballagási próba és Dodó zárójelentésének megszerzése húzta keresztül az eredeti programot. Az utóbbi egy kicsit vicces volt. A klinikára érve irány az első emeleti gyermekágyas osztály. Csapóajtón bemenni ugye nem lehet, ez 93-as betűmérettel jól láthatóan ki is van írva. Számomra a szabály az szabály, és egyébként sem mertem volna megkockáztatni a belépést, mert még élénken él bennem a négy évvel ezelőtti emlék, amikor Ildi és Gréti hazaköltöztetésekor ugyan engedéllyel léptem be, ám egy Ursula típusú, pattogó hangú nővérke jól leteremtett mi dolgom arra… Amúgy nem stresszeltem, mert Ildi mondta, hogy a csengőt kell megnyomni. Szóval volt egy jó tervem. Kb. addig amíg oda nem értem. Csengő ugyanis nem volt. Azaz volt, de a másik oldalra, a szülészetre. Azt pedig már megnyomtuk egy hete és nem éreztem magamban elég erőt, hogy magyarázkodjak egy szülésznőnek. Sejtettem a körülbelüli válaszát. Amúgy is meleg volt, kicsit leizzadtam. Nulla forgalom a szinten, szóval elképzeltem magam, ahogy este 9-kor egy frissen szült asszonykát átkísérő szülésznőre bízom Dodó zárójának felkutatását. Tovább izzadtam. Telefonos segítséget kértem. Előbb Ilditől, s mire felhívtam eszembe jutott, hogy a portás lesz az én emberem. Így is lett. Egy nagyon rendes férfitársam ült a kapunál. Kívánságomat előadva, ő azonnal tárcsázott a belső vonalon, majd határozottan kérte, hogy hozzák ki nekem a csapóajtóhoz a zárójelentést. Köszönet érte!
Itthon szerencsére minden a legjobban alakult. Erről többször is meggyőződtem a nap folyamán amikor Ildivel telefonon beszéltünk, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen jól ellesznek minden segítség nélkül. Mikor hazaértem a nyugalom szigetére cseppentem. Gégé már a kádban játszott (ja igaz ő pár percig egy kicsit mufurc volt, de aztán világbéke lett), Dodó a nappaliban a fotelben kiterülve horpasztott, Ildi pedig szuperanya üzemmódban vidáman tett-vett. Mint kiderült Gréti egy igazi segítség. Dodó pedig egyelőre egy mintagyerek (ha elég gyorsan kapja a kaját). Alább a képes bizonyíték (fürdetés után Gréti besegített a lemerült apának a kesztyű felhúzásában). Ma végre éjfél előtt ágyba fogunk kerülni. Hurrá!
UPDATE: Közben Dodó felkelt még egy kicsit. Épp akkor mikor Ildi lefeküdt aludni, én pedig leütöttem az utolsó billentyűt a fenti bejegyzésben. Első körben rottyantott egyet a háta közepéig, majd mint aki jól végezte dolgát és egyébként valami hasznosat is akar tenni ha már ébren van, behisztizte magát az alatt a 2 perc alatt míg rájöttünk éhes és megkapta a tejet. Ravasz. 🙂
Önmotiváló: ma már fáradt vagyok, szóval holnap írok…
Tegnap még nem gondoltam volna, hogy az íráshoz szükséges bioaktivitást fel tudom ma mutatni. A szilveszter este/éjszaka remekül sikerült, az újévi fogadalmak is köszönik szépen már jól vannak. A borokat kivégeztük. A lányok csodás étkekkel készültek, egészen éjfélig ettünk-ittunk. Én valósággal egy gasztronómiai tanösvényen éreztem magam. Kár, hogy kicsit későn vettem észre, hogy túlpakoltam a bendőmet… A gyerekek remekül érezték magukat. Gréti a szokásos módon visszafogott volt, a társasjátékokba/kártyázásba azért bekapcsolódott. Másnap reggel indulás előtt csak annyit mondott halkan, még egyet Attiséknál aludhatnánk. Kell ennél jobb kritika az estére ? 🙂 Amúgy az eredeti menetrend szerint a gyerekek 10-11 körül önként mentek volna aludni, majd a felnőtteké lett volna a táncparkett. Ezzel szemben a gyerekek szenzációsan bírták az estét, jóval éjfél után dőltek ki sorra, akkor már az anyukákkal egyetemben. Az extrém/apuka szekció rövid ideig egy nyugdíjas klub erejével még igyekezett küzdeni a hangulat felpörgetéséért. Ám a felkészületlen gyomrok/emésztő szervezetek a díványokon vízszintesbe dőlő csevegést tették lehetővé. Én hajnalban még megpróbáltam egy Gazdálkodj okosanra bírni az időnként horkolást mímelőket, de csak annyit értem el vele, hogy Attist felébresztettem, így ő egy félórás levezető csoszogást gyakorolt a vaksötétben. Hajnali 4 óra tájt haltak el mozgolódásunk utolsó hangjai, majd 4.15-től már csak alvásunk neszei rezzentették meg időnként a nappali ablakait. Képek a Családi Interaktív Reláxációs Szilveszterről.
M.Gréti – Huncut mókus by emeribucser
