… "Do. Or do not. There is no try." …
Szentesre menet Mártélyon keresztül vezet az út. Nagyjából félúton egyébként is jól jön egy kis leszállás a bicajról, a lányok pedig hirtelen ötlettől vezérelve elém jöttek Szentesről. Kis szieszta után ladikoztunk egy órácskát. Dórit nem akartuk kitenni a déli napfénynek, addig Anci néni vigyázott a parton. Köszönet érte!
Íme pár kép:
Ma káposztafesztivál volt Röszkén. Ez adta az ötletet és az apropót Aniéknak, hogy vendégül lássák a család apraja-nagyját. A Kaszás mama csodás költeménye – a töltött káposzta – mellett fenomenális húspogácsákkal, sült májjal és sült húsokkal kedveskedtek a háziak. Sajnos a reggeli paprikás krumpli, a délelőtti bicajozás okozott némi gyomorsokkot, a hőség is ellenem dolgozott, így a töltött káposztánál és a grill húsoknál nem jutottam tovább. A kb. hatféle sütit sem tudtam ezúttal végigkóstolni. A meleg persze alighanem mindenkit zavart valamelyest, mert a gasztronómiai beteljesülést egy rövid, cirka 3-4 órás családi szieszta és talking követte a pusztaszilek árnyékában. Mit mondjak, nagyon sanyarú sors jutott erre a vasárnapra. 🙂
Beszéljenek inkább a képek.
Kicsit megkésve igaz, de hát jobb későn, mint soha. Mint Ildi említette voltunk Szentesen. A cowboycsajok ugye kerülővel jöttek a vadnyugatról, én pedig csak úgy szimplán délről, Szeged irányából közelítettem meg szülővárosom. A mama szülinapját ünnepeltük elsősorban, de igyekeztünk akklimatizálódni, felkészülni a következő hétre. Mivel mi vigyázunk a nagyszülők nyaralása alatt a kertre, így Grétivel kimentünk és a tata kíséretében növénytan és agrotechnikai tanösvényen vettünk részt. Utána levezetésként életem legrosszabb 20 km-ét tekertem egy erősen koros és amortizálódott állapotú kétkerekűn. Már a kertbe menet éreztem, hogy kicsit könnyelmű volt az ígéretem Grétinek, de nem volt mit tenni, meg sem próbáltam kibúvót keresni: irány a Kőrös-torok! Aztán mégis megérte: a gáton szaladgáló őzek, pici fürdőzés, jégkrémezés után déli haragszóra elégedetten tértünk vissza Grétussal. (Képeket erről sajnos elfelejtettem készíteni.) A Szentesen töltött napokat persze keretbe foglalta az olimpia. Drukkolunk nagyon a mieinkért. Hazatérve is esténként fél szemünk állandóan a közvetítésen Ildivel…
Apropó hazatérés! Haza bicajjal jöttem immár sokadjára, de ezúttal megpróbáltam videózni. Bár ne tettem volna! Egy: kerékpáron nem lehet igazán jól videózni, főleg ha haladni is akar az ember. Kettő: telefonnal a felvételek 99 %-a pocsék lett. Persze legalább elfáradtam, mert a majdnem 3 órás út egy harmadát végig videóztam. Na ebből lett a három perces kis montázs, ami alább található. Talán visszaad valamit a hangulatából. A sztori – mert egy ilyen úton mindig történik valami – pedig ezúttal gólyákkal esett. Idén akárhányszor tekertem Mártélyon keresztül, a főutcán a gólyafészekben mindig otthon voltak. Most készültem is, hogy jól lefotózom őket Grétinek egy érdekes alsó perspektívából. Odaérek, sehol senki… Furcsállottam is, képzeletbeli vállaimat megvontam, aztán továbbtekerve, Mártélyt alig elhagyva az út túloldalán egyszer csak megláttam őket a szántáson. Egy traktor nyomán legalább egy tucat gólya és sok más madár igyekezett megkeresni a napi betevőjét. Utoljára ilyet évekkel ezelőtt Erdélyben láttam egy reggel, akkor mondjuk 30-40 is gólyát láttam egy földdarabon. Akkor is csodálkoztam, s most is jó 10 percet morfondíroztam utána a biciklin, hogy kerülhetnek oda ilyenkor, ilyen nagy számban a madarak. Mert oké, hogy minden fészekből arra jár egy gólya, de mi van utána(?), hazaugrik és szól a többieknek (?). Nyilván egy tanult viselkedésről van szó, mert az is jól látszott, hogy a traktort ismerték, nem féltek tőle. Ugyanakkor elég jól értesültnek tűntek, hiszen legalább 2-3 fészekre való gólya ott volt még a szántás befejezése előtt… Minden esetre szép látvány volt. No nem szaporítom a szót, jöjjenek a képek és a videó…
Ani nemrég talált a neten egy blogbejegyzést, hogy Csongrád-Bokroson van egy vadnyugati város. Mivel úgyis jöttünk Szentesre, így vasárnap felkerekedtünk – én a lányokkal, Ani a három gyerekkel és erősítésnek még magunkkal vittük a Tádés mamát is. A gyerekek először persze kicsit meg voltak szeppenve, de aztán gyorsan beszabadultak a kukoricalabirintusba, ahol pecséteket kellett gyűjteni. Utána következett az ismerkedés az állatokkal, még szigorúan a kerítésen kívülről. Volt ott kiskecske, bárány, galamb, tengeri malac (az egyiknek éppen akkor született meg a kicsinye a házigazdák legnagyobb meglepetésére, mert még ők sem tudták, hogy vemhes az állat), oroszlánfejű nyúl, kismacska (aki lelkesen kísérgette a mi gyerekeinket is), teknősbéka, 3-féle papagáj és kiscsirkék. Később persze aztán már nagyon vagányak voltak és egyedül is bementek az állatok közé. Ehhez persze kellett az, hogy kb. egy órán keresztül mossák az aranyat a tóban, mivel a mi tüzes jegyű gyerekeink a vízben érzik a legjobban magukat. 🙂 Az aranymosás persze egy idő után úgy nézett ki, hogy mi Anival mostuk az aranyat, Réka tartotta a tálat, amiben gyűjtöttük a rögöket, Gréti és Bálint állandóan kérdezgették tőlünk, hogy a kezükben tartott kavics arany-e (nem az volt), Petra pedig azzal szórakozott, hogy bement a tóba, aztán kiment, egymás után tizenötször. A vizeskedésnek csak az vetett véget, hogy közben megérkezett „a” póni! Először elvittek minket kocsikázni egy kicsit, majd jöhetett a lovaglás. Az első természetesen Gréti volt, hiszen ő a legnagyobb állatmániás az összes gyerek közül. Aztán Rékának is megjött a bátorsága, majd Bálint mint egy igazi cowboy ülte meg a lovat. Evés után is ő volt az, aki egyszem férfiként a sheriffel elment felfedezni a többi játékot is. Utána pedig megmutatta a lányoknak is. Kiderült, hogy rajtam kívül mindenkinek jobban megy a csizmadobálás, mert csak nekem nem sikerült beletalálnom a hordóba. Ezek után a patkódobálást már ki sem próbáltam. 🙁 Volt ott egy trükkös gyékénylabirintus is, mert míg az egyik irányból pillanatok alatt átjutottak rajta a fiatalok, addig a másik irányból elindulva, folyton zsákutcába jutottak. A kedvencük viszont azt hiszem az „autómosó” volt, ami nem más, mint egy házi készítésű párakapu. Nagy találmány, javasoljuk Domaszéken is bevezetni! 🙂
És hogy mit csinált mindeközben Dóri? Dóri csak evett, aludt és nézelődött. A hangját először igazából csak akkor lehetett hallani, amikor már indulni készültünk és egy kicsit megsürgetett minket, hogy végre el tudja kezdeni a délutáni alvását az autóban.
Ráadásként itt van még egy szösszenet Grétitől:
A múlt héten Domán voltunk, Dóri pedig a babakocsiban aludt. Egyszer csak szalad Gréti, hogy Docó felébredt. Kivettem a kocsiból, viszem befelé, Gégé pedig nagy büszkén kérdezi tőle: „Ugye anya milyen ügyesen észrehallottam, hogy Doci felébredt?” 🙂
Képek kicsit később…
UPDATE 08.07: KÉPEK ITT ÉS MOST!
Várjuk a hideg frontot. Eközben nagy nehezen, – kb. 15 próbálkozásból – sikerült végre összehozni egy elfogadható profilképet. Legalábbis a csajok szépek. Ugye? 🙂
