Dóri ma ismét mérlegelt a védőnéniknél: szerény+32 dkg az eredmény. A két-három-négy combhurka mellé most már észrevehetően sikerült a térdre is fejleszteni egy kis narancsbőrt. Térdre. 🙂 A hétvégén a kedvenc idénygyümölcsöm és a japán sportágak neves és tisztelt sportolói (Wakanohana, Akebono) által ihletett SUMOCA nevet adományoztam másodszülöttemnek.
Gréti szintén szépen fejlődik. Egy modellt megszégyenítően tud válogatni a ruhatárában a megfelelő színharmónia érdekében. Már várom mikor hangzik el a régi klasszikus: „nincs egy rongyom, amit felvehetnék…” 🙂 Ha felöltözik nagyon szépen tudja magát illegetni, mi tagadás van miért…
A változékony időjárás, a munka és a foci eb jegyében telnek a napok. Gréti is belenéz néha a meccsekbe ;-), Ildi pedig egész jól elálmosodik rajtuk így a második forduló felé… Lassan vége a sulinak, persze csak a diákok számára.
Dóri viszont újabb 15 dekát gyarapodott. A mérleget úgy tűnik a heti egy mérés miatt béreltük, nem lesz rá szükség a jövőben. Ildi amúgy is le tud ugrani hetente egyszer Dodóval a védőnőkhöz mérlegelni, ha gyanakodnánk. Szóval a döntés megszületett: a mérleg hazamegy. Persze nem a saját lábán. Ildi azzal hívott fel ma, hogy képzeljem 500 Ft plussz a bérleti díjon kívül a kiszállásért és akkor elviszi a gazdája, vagy nekünk kell valami benzinkútra vinni a szerkót. Kicsit felszaladt a szemöldököm már akkor, de nem nagyon foglalkoztam vele, mert volt jobb dolgom is. Most ahogy itt ülök az esti meccs után és végig gondolom a napot, viszont elkapott a héemmegmiakarlenni érzés??? Aha, mikor kihozta a mérleget nem emlékszem, hogy kért volna ilyet. Rémlik viszont, hogy volt valami papír a bérlésről, azt megnézném. Na mindegy, a gazdasági és belügyi tárcavezető már alszik, tehát ez – ha meg is van a bérleti szerződés – leghamarabb reggel valósul meg. Ha nincs benne ez a +500 ft, akkor azt hiszem a külügyi tárca átveszi az ügyintézést… Na ezekre a magvas gondolatokra megyek is rápihenni. Jóccakát!
Docóval visszaálltunk a hétfői mérlegelésre: 5 nap alatt, +11 dkg, 5020 gramm.
Gréti ma már nem ment oviba, kb. 90 napig itthon lesz. Ennek örömére a művésznő alakított ma is egy kicsit:
Gréti: – Anya! Ott van még a kullancs Dóri hajában? Ildi nagyot nézett. (Nem csodálom.) Némi rávezető beszélgetés után kiderült, hogy az eredeti kérdés kb. ez lett volna: benőtt-e már Dóri kutacsa? 🙂
Történelmi dátum: Gréti először vitt olvasnivalót a wc-re. Lefüleltük.
Kééérem szépen! A világon először védőháló nélkül… Egy 4 éves nyuszi-muszi… Három, nem tévedés HÁROM párna felett ugrik át családja izgatott szurkolása közepette:
Ma kellett Ildinek visszamennie a dokihoz kontrollra. (Minden rendben volt.) Mialatt ő átment a rendelőbe, mi a csajokkal és a szentesi mamával plázáztunk egyet. Na nem jutottunk messzire, mert kizárólag az Alexandrában múlattuk az időt. Nem esett volna nehezemre pár százezer forintot elcsattintani… Grétusnak vettem is egy régóta emlegetett és ígért Benedek Elek mesekönyvet: Világszép Nádszál kisasszony címmel (11. kiadás!). Viccesre akkor fordult a dolog amikor Ildi visszaért. Némi kergetődzés után a mozgólépcsőn, Gréti örömmel újságolta, hogy kapott egy mesekönyvet. Ildi természetesen megkérdezte, hogy mi a címe. Erre másodpercnyi habozás után Gréti válasza :
– Valami Fűasszony… Hát kellett ennek a könyvnek ilyen bonyolult címet adni? 🙂 A könyvet persze fel is avattuk. Az első mese a nagy klasszikus, A farkas és a róka esete volt, amit a Magyar népmesék sorozatban anno meg is rajzfilmesítettek. Gréti ezen jókat rötyögött, a homlokát csapkodta a farka butaságán, s kiderült, hogy egy változatát az ovis bábszínházból már ismeri. A második mese A rózsát nevető királykisasszony volt. Ez már már-már igazi fantasy, boszorkánnyal és némi kis izgalommal fűszerezve. Úgy tűnik be fog válni ez a könyv. Talán nem véletlen, nekem az első könyveim egyike volt, amelyet rongyosra olvastam kisiskolás koromban.
A múlt hét a meló-borfesztivál-meló-borfesztivál jegyében telt. Volt lenn Baresz, találkoztam Krisztával és Jucussal, kóstoltam Osziczki Tomival és a végzős Kőrösy Médiásokkal is… Jó volt találkozni mindenkivel, de kicsit kimerítő volt ez így.
Hétfőn én is lementem Szentesre, hogy megnézzem a családot. Régóta terveztem, most itt volt az alkalom, drótszamáron, azaz biciklivel mentem. Volt némi félsz bennem a kondimat illetően, na meg volt egy kis időzavar, így odafelé rövidítettem egyet vonattal. A maradék 40 km, a szembe szellő, és a zseniális taktikám, hogy kaja nélkül futottam neki a távnak persze keservessé tette a dolgot. A család látványa, a berendelt rántott galóca és pipicomb végül kárpótoltak. Sőt annyira jól regenerálódtam, mint Cseh Laci egy hét EB után. Aztán mivel sok átgondolásra váró ügyem és némi meló is akadt itthon, még ma visszatekertem. 62 km, 2 óra 45 perc alatt, 22,4 km/h átlag. Ezzel elégedett is lennék. Némileg fájós bokával indultam neki, ami bedagadt ugyan, de végül ez lett a legkisebb problémám. Az igazi gondot az alvázam jelentette. Hiába kértem kölcsön Dóritól a SUDO krémet kevés volt az egy éjszaka a faromnak. Így most csupa „p” betűs szóval tudnám jellemezni a helyzetet: piros, pacal, pávián…
Ildi szerint ma Dórinak „A” napja volt. Ez azt jelenti, hogy evett, aludt, evett, aludt és borfesztiválozott annak rendje módja szerint. Mérlegeléskor pedig újabb 29 deka pluszt sikerült felmutatni, ami valljuk be meg is látszik. 🙂
Update: elöljáróban csak annyit, hogy nem véletlenül Gréti is külön üvegpohárból – a módját megadva – egy fehér és egy vörös mustot kóstolt ma a borfeszten. Először nem is akart, majd félszegen, végül egészen vidáman koccintott. Az előbb fürdettem Grétit. Egyszer csak Gé: Apa, én most már csak vörös mustot kérek majd, ha megyünk a borfesztiválra. Az finomabb… 🙂
Tegnap este BL döntőt néztünk hármasban. Igen, hármasban mivel Dórinak esze ágában sem volt a tesójával lepihenni. Este 8 után pár perccel mikor hazaértem még fájt a hasa – gondoltuk – ezért volt sírós. Aztán a meccs elkezdődött és ahogy az idő haladt előre, kezdett gyanússá válni a lány. Jobbára Ildi kezében volt, de többszöri próbálkozásra sem tudta lerakni, mert a Bébi-Bogyó folytonos és lehetőleg járkálós ringatást igényelt. Először azt gondoltuk talán még nem elég fáradt, vagy a kiságytalán nyomja a hátát. Hát persze… Aztán mi viszont fáradtunk, a meccs is izgalmasabb lett. Ildi már ülve rázta és énekelgette neki az „Tavaszi szél vizet áraszt..” című opuszt. Ez úgy tűnt használ, ám Dóri alvás helyett nagyon figyelt a dalra. Már ekkor feltűnt, hogy a nyűglődés a dalmentes percekben fokozódik. Ezt rövidesen kettős próbával is tesztelhettük. A meccs közepe felé járhattunk, átvettem Dodót, de egy perce sem volt a kezemben feszelegni kezdett. Nem vagyok benne biztos Ildi talán szólt is, énekeljek… Na jó! Próba, szerencse! Tavaszi szél vizeeet ááááraszt…csendült fel Caruso finomságát kevésbé idéző tenorom. És láss csodát, Dodó szemei elkerekedtek, kicsi fejét beigazította és figyelmesen hallgatta, hogy ebből meg mi lesz… Az lett, hogy amikor abbahagytam az éneklést elfintorodott és sírásra görbült a szája. Láttam a szemem sarkából Ildi halkan kuncogott. Tehát énekeltem újra… Dodó, a rafkós meg figyelt, majd… Majd néhány perc elteltével néhány lapos pislantás kíséretében elaludt. Félgyőzelem. Pár perc ringatódzós várakozás, aztán az áthelyezés a kiságyba projekt. Ez sosem egyszerű, mert ahogy Grétiben, úgy Dóriban is van egy genetikailag öröklött, két méterrőlmegérzem a kiságyat gén. Ez azt jelenti, hogy ha adott gyermekünk kézben elalszik és kevesebbet várunk 5-10 percnél, akkor 80% eséllyel felébredt a kiságyba helyezéskor. Ha viszont viszont többet várunk 5-10 percnél, akkor ugyan 60% eséllyel ébred csak fel, viszont 90%, hogy egy órán belül nem alszik vissza. Jobb mint a rulett, nem? 🙂 Tegnap viszont volt egy jokerem. Naná, hogy Docó azonnal mozgolódni kezdett a kiságyban, ám ekkor ismét megzengettem a „Tavaszi szelet…” és a kicsi, mint valami rongybaba nyúlt széjjel a kiságyban. Kemény 15 percre. Innen viszont nagyjából egyenesben voltunk, némi taktikázás után a 11 rúgásokat már kettesben tudtuk nézni Ildivel. Nice work! 🙂
